A magántanulóságról

Tavaly nyáron úgy döntöttünk, hogy két lányunk iskoláztatását magántanulói jogviszony keretében fogjuk megoldani. Egyszer már leírtam, mi bajom van a jelenlegi oktatási rendszerrel, nem ismétlem. Úgy gondoltam, hogy egy évig megpróbáljuk, mit tudunk elérni, ha nem járnak iskolába, hanem itthon készülnek fel az osztályozóvizsgákra. Az év letelt, a tapasztalatokat most igyekszem összegezni, hátha valakinek ez segítséget jelent. Hosszú bejegyzés lesz, igyekszem úgy tagolni, hogy áttekinthető legyen.

Az okok

Két nagyon okos, de nem szokványos lányom van. Mindketten enyhén figyelemzavarosak, annyira nem, hogy ezt papírral alá tudjuk támasztani (voltak vizsgálaton, de IQ-ból lazán kompenzálnak egy egy-két órás vizsgálat során, csak apró jelek látszanak), de annyira igen, hogy normál iskolai körülmények között egyenetlen teljesítményt nyújtsanak, így egy csomó kudarcélményt legyenek képesek beszedni. Főként a nagyobbiknál állandó gond volt, hogy ha jó napja volt, lazán ötöst szerzett, sok dicséretet kapott, de a rosszabb napjain hármasok, szidások érték. A kicsinél ez még annyira első-másodikban nem volt jellemző, de azért a tendencia nála is megvolt. Másmilyen oktatási stílussal, több dicsérettel, hatékonyabb motivációval egyébként jól kezelhetőek.

Mindketten elég nyitottak, toleránsak, de gondolkodásmódjuk nem átlagos. Így az iskolai közösségbe, ahol klikkek vannak, ahol a legkisebb "másságot" is kiközösítéssel büntetik, és ahol nagyon erőszakos légkör uralkodik, nem igazán tudtak beilleszkedni. Nem tartoztak egyik klikkbe se, és emiatt szinte minden nap úgy jöttek haza, hogy szóban bántottak, csúfolták őket, hol ezzel, hol azzal kerültek konfliktusba. Igyekeztem mindenféle jótanáccsal ellátni őket, de nagy részük nem működött.

Utálták a mindennapos testnevelést. Lehet engem megkövezni, mert tudom, hogy fontos a mozgás, de az állandó, erőltetett futást, a játékos foglalkozások szinte teljes hiányát én sem tartom jó ötletnek. A mozgásnak örömnek kellene lennie, a gyerek teljesítményét önmagához, és nem valamiféle sztenderdhez kellene mérni. Minden nap megszenvedtük, ha éppen aznap volt tesi (nem minden nap van az ő iskolájukban, hanem három testnevelésóra rendes órakeretben, két "választható" délutáni foglalkozásként, tehát volt egy vagy két nap, amikor nem mozogtak, és a többin volt, hogy délelőtt-délután is), hiszti, pszichogén fájdalmak, hasmenés, stb.

A kisebbiknek volt egy német tanár nénije, aki folyton kiabált. Annyira, hogy az utcán is lehetett hallani. Igyekeztünk rendezni a problémát, mert a lányom nagyon-nagyon szorongott minden egyes német óra előtt. Beszéltünk az osztályfőnökkel, az érintett tanárnővel (most már viccesnek érzem, de konkrétan azt mondta, hogy értsük meg, neki nincs más pedagógiai eszköze, mondjuk meg a gyereknek, hogy nem neki szól a kiabálás), de semmi nem változott, minden óra előtt már előző este kezdődött a hasfájás, néha hányás is. Nem volt semmi baj a teljesítményével, ötösöket kapott, csak éppen az óra légkörét nem bírta.

Teljesen hülye időrendben dolgozom. Mivel szolgáltatást nyújtok, olyankor dolgozom, mikor más nem, azaz általában délután háromtól nyolcig. A lányokkal, még úgy is, hogy külön engedéllyel az órák után elhoztam őket, alig találkoztam, mert hazajöttek, megebédeltek, aztán visszamentek erkölcstanra, atlétikára, rajzszakkörre, és legközelebb este fél kilenckor láttam őket. Én nagyon kevésnek éreztem az együtt töltött időt.

Nagyjából ezek voltak az okok, amiért a magántanulóság mellett döntöttünk. Kerestem egy angoltanárt, mert azt nem akartam-mertem felvállalni, minden mást én tanítottam a gyerekeknek.

Hivatalos intézni valók

A magántanulóságot az iskola igazgatója engedélyezheti. Egy hozzá írt kérelemmel indul az ügyintézés, melyet a köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 45.§ (5) bekezdésére való hivatkozással érdemes alátámasztani. Az igazgató ezt követően megkeresi a területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatot és gyámhivatalt, akik elkészítik a véleményüket. A gyermekjólét egy környezettanulmányra kilátogat, a gyámhivatal hivatalos iraton berendel meghallgatásra.

Ezt tavaly nyáron sikerült túlélnünk, mindenki nagyon kedves volt, magánemberként elmondták, hogy igazam van, és ők is így csinálnák, ha tehetnék, ettől függetlenül mindketten azt írták le, hogy azért heti tíz órát töltsenek az iskolában a lányok. Szerencsére ez nem kötelezi az igazgatót semmire, így ő engedélyezte, hogy egyáltalán ne járjanak be, csak vizsgázni kelljen nekik. Így szeptembertől elkezdtük a megkapott tankönyvekből megtanulni az anyagot. Ennyi egyébként az egész, semmi más nem kell, a jogszabály egyelőre ennyire megengedő, elhiszi, hogy egy szülő nem akar rosszat a gyerekének.

Kezdeti nehézségek

Sosem akartam tanítani. Van ugyan tanári diplomám is, meg egy évet óraadóként tanítottam is, de nem szeretem. A pedagógiai tudásom elég szegényes, és a tananyagok, amiket tanítanom kellett, nem voltak evidenciák számomra, sok mindenre már rég nem emlékszem az általános iskolai tananyagból.

Problémát jelentett a lányok hozzáállása is. Eleinte elég nehéz volt megértetni velük, hogy tanulni muszáj. Nagyon-nagyon sok hisztit, haragszomrádot kellett átvészelni, mire a tanulás úgy-ahogy a napjuk része lett, nem kellett folyton érvelni, kérlelni. Még a végére sem volt evidencia, hogy jöjjenek maguktól. Viszont nagyon sokat tanultam türelemből, elfogadásból, gyereklélektanból a folyamat során, tehát volt hozadéka is.

Letöltöttem egy csomó tanmenetet, anyagot, segítséget (szerencsére bőven van anyag az interneten), és viszonylag hamar kialakult a napirendünk is. Lehet nevetni: tapasztalatom szerint összesen napi kettő óra tanulás elegendő, ez is gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kisebb kb. kétszer húsz percet, a nagyobb kétszer negyven percet töltött az anyag átvételével. Bármilyen furcsán hangzik, ennyi idő valóban elég. És még házi feladat is csak olyankor lett-maradt, ha valamilyen ellenállás miatt nem tudtuk átvenni végig, amit szerettem volna, de ha dolgoztak rendesen, akkor arra sem volt szükség.

Eleinte türelmesen vártam. És vártam. És vártam. Tudom, egy birka vagyok, de én úgy gondolom, hogy ha minden érdekelt fél betartja, amit számára a törvény kötelezettségként előír, akkor minden működik. Márpedig az az iskola kötelessége, hogy a számonkérendő követelményeket elküldje-ismertesse a szülővel. Mivel igyekszem jó fej anyuka lenni, vártam. Vártam, hogy elküldjék, szóljanak, felhívjanak, csináljanak bármit. Nem történt semmi. Novemberre elfogyott a türelmem, és írásban megkerestem a kapcsolattartásra kijelölt osztályfőnököket, egy csomó kérdéssel, hiszen nem kaptam követelményeket.

Majd két hétbe került, mire válasz érkezett. November 29-én sikerült közölniük, hogy a gyerekeknek nem csak a közismereti tantárgyakból, hanem az összes készségtárgyból is vizsgázniuk kell. Nem, ezt korábban nem közölték. Nem, az előző iskolaévben még egyetlen magántanulónak sem kellett készségtárgyból vizsgát tennie, régebben ez nem volt szokás. Volt októberben valami minisztériumi ellenőrzés, azon bukott ki, hogy amúgy mindenből vizsgázniuk kell a tanulóknak. És igen, az iskola erről elmulasztott értesíteni, ha én nem kérdezek rá, valószínűleg a vizsga napján derült volna ki.

Az új híreknek megfelelően bementem az iskolába, és próbáltam megtudni, hogy mégis, így december elején (január elején vizsgák), könyv nélkül, tanmenet nélkül, követelmények nélkül mit szeretnének, mit tanítsak meg a gyerekeknek erkölcstanból, énekből, testnevelésből, informatikából, dráma és táncból, technikából, rajzból. Kaptunk egy-két könyvet, támpontot, ezt-azt. Szóban elmondták a közismereti tárgyak követelményeit is.  Gyorsan nekiláttunk, és igyekeztünk mindent pótolni.

Közben történt némi hivatalos levélváltás is az iskolával. Én ugyanis azt kértem, hogy benn lehessek a teremben, mikor a gyerekeim osztályozó vizsgát tesznek. Erről a következő bekezdés fog szólni, megérdemli a történés ugyanis a részletes kifejtést. Ami ide tartozik: ennek kapcsán az iskola állásfoglalást kért a KLIK-től, és valószínűsíthetően akkor lettek felvilágosítva, hogy nem nekem kellene rohangálnom a követelményekért, hanem nekik lett volna kötelességük megküldeni azt, még a félév elején, így december 20-án (!) végre megkaptam írásban, hogy melyik tantárgyból mire készítsem fel a gyerekeimet. (A vizsgák január 9-én kezdődtek.) Természetesen az írásban közölt követelmények bizonyos tárgyakból nem egyeztek meg a szóban közöltekkel, de sebaj. Nyilván a karácsonnyal a nyakunkon, kettő hét alatt mindent képesek voltunk bepótolni.

Hivatalos levelezés

Szóval az úgy volt, hogy amikor decemberben bementem fogadóórára, beszéltem az egyik igazgatóhelyettessel, és számomra teljesen magától értetődő módon kértem, hogy bent lehessek a vizsgán. Őszintén megmondom, formaságnak tekintettem a kérést, annyira logikusnak tűnt, hogy ha én készítem őket fel, akkor szükségem van annyi visszajelzésre, hogy lássam őket felelni. Hiszen a tanár, aki az iskolában tanítja a gyereket, maga vizsgáztatja őket, azonnali visszajelzést kap a munkája színvonaláról, az esetleges hiányosságokról. Úgy gondoltam, hogy ez engem is megillet, hiszen az, hogy kapnak egy osztályzatot, messze nem mutat semmit arról, hogy mit csinálok jól és mit rosszul. Mint mondtam, nem vagyok tanár, ezt az egész itthon-tanítást most tanulom-tapasztalom, minden visszajelzés számít.

Már ott meglepődtem, amikor beszéltem az - egyébként rendkívül kedves és segítőkész - igazgatóhelyettessel. Láthatóan megütközött a kérésen, és az igazgató engedélyéhez kötötte, mert hát azt nem lehet csak úgy. Anekdota szintjén elmesélte, hogy ilyen kérésük csak egyszer volt, a cigány önkormányzat néhány képviselője akart beülni egy magántanulójuk vizsgájára, azon is meglepődtek, de azt megengedték. Érezhető volt a metakommunikációjából, hogy úgy érzi, én őket, a vizsgáztató pedagógusokat akarom ellenőrizni. Próbáltam érvelni, eloszlatni a gyanúját, hogy dehogy, tényleg a lányok teljesítményére vagyok kíváncsi, de nem sikerült.

Hazajöttem, és másnap kaptam levelet. Innentől bemásolom a váltott leveleket. Nem tudom, hogy ezt megtehetem-e, mert hát hivatalos levél, elvileg nem sértek magántitkot, aztán legfeljebb leveszem, ha perrel fenyegetnek. A megszólításokat, aláírásokat viszont kihagyom, mert az nyilván személyes adat. Szóval, a levelezés:

Az igazgatóhelyettes válasza az első levelemre:

"Sajnos kérésének nem tudunk eleget tenni, gyermekei magántanulói vizsgáin való részvétele ügyében,mert a vizsgán csak a tanuló és a vizsgáztató pedagógusok lehetnek jelen.Természetesen a vizsga ideje alatt a terem előtt várhatja és támogathatja gyermekeit."

Erre én:

"Személyes találkozásunkkor, tartok tőle, nem tettem önre jó benyomást, és félek, azt a hamis látszatot keltettem önben, hogy a vizsgákon való részvételem valamilyen módon a vizsga ellenőrzésére vagy befolyásolásának szándékára irányulna. Szeretném kicsit megértetni, miért fontos ez nekem. Ahogy Igazgató Úrnak is elmondtam korábban, ezt az évet kísérleti évnek szántam, amiben kiderülhet, hogy működőképes-e az itthoni tanulás. Ennek eldöntésére sok és sokfajta visszajelzés lenne szükséges. Ha láthatom-hallhatom a lányok szóbeli feleleteit, tapasztalhatom, hogy mely témák feldolgozása sikerült jobban vagy gyengébben, vagy esetleg hol jelentkezik nagymértékű vizsgadrukk, amivel szintén foglalkoznom érdemes. Sem beleszólni, sem befolyásolni nem szeretném a vizsgákat, egyszerűen a lányokat szeretném megfigyelni, hogy milyen területen van szükségük több vagy kevesebb segítségre. Amikor Önök tartják az órákat, és Önök feleltetik a tanulókat, az  Önöknek ad azonnali visszajelzést, nem csak a gyermek képességeiről, hanem a saját munkájuk milyenségéről. Értem és tudom, hogy osztályzat formájában akkor is kapok visszajelzést a saját munkámról, ha odakint várok, de számomra sokkal informatívabb lenne, ha bemehetnék. Természetesen, amennyiben jogszabály vagy helyi szabályozás tiltja a bentlétemet, döntésüket elfogadom."

A válasz:

"Problémáját megértjük, de ennek ellenére a vizsgán a vizsgázó tanulók és a vizsgáztató pedagógusok tartózkodhatnak a teremben."

Na, ebbe már beleálltam. Azt hiszem, elég világosan utaltam rá, hogy egy sima "NEM, MERT CSAK" az én esetemben kevés lesz, mondják meg, hol és mi írja ezt elő. És kaptam egy "nem, mert csak"-ot. Ráadásul ő maga mesélte el, hogy a cigány önkormányzat képviselőit (akik nem szülők és nem tanárok) már egyszer beengedték. Szóval ment a válasz, immár totálisan hivatalos hangnemben, mert ha ők úgy, akkor én is:

"Köszönöm megtisztelő válaszát. Kérem, legyen szíves tájékoztatni, hogy pontosan melyik jogszabály vagy szabályozó írja elő, hogy "csak a vizsgáztató pedagógusok és a vizsgázó tanulók tartózkodhatnak a teremben". Nem vagyok jogértő személy, de az iskola SzMSz-ében ilyen kitételt nem találtam. Nem található ilyen tiltás a 21/2012. EMMI rendeletben sem, és a köznevelési törvényben sem. Az iskola tanulmányi és vizsgaszabályzata nem szerepel a különös közzétételi listán, így azt sajnos nem ismerem, de kérem, hogy ha abban van, szíveskedjen azt számomra megküldeni vagy betekintésre lehetőséget biztosítani."

Mivel láthatólag nem értek a szép szóból, a következő levelet már az iskola igazgatója írta.

"Az említett szabályozó az intézmény Szervezeti és Működési Szabályzatának egyik mellékletében található, mely "A magántanulói jogviszony létesítésének és tanulói jogviszony szüneteltetésének szabályzata". Ez csak az iskolában található meg és itt is tekinthető meg. Az ügyben egyeztettem a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ" ... "Tankerületében" ... "szakmai igazgatóhelyettessel, aki megerősített abban, hogy a vizsgán a szülő jelenléte a vizsgázó tanuló vizsgaeredményét befolyásolná (negatív vagy pozitív irányba) a vizsgáztató pedagógusok munkáját pedig nagymértékben zavarná. Ezért kérném a fentiek tudomásul vételét."

Ez azért több ponton vérzik. Egyfelől az SZMSZ teljes egészében a különös közzétételi lista része, jogszabály írja elő. Ráadásul a suli pont közzé is tette az SZMSZ-ét, fenn van a honlapon, és annak természetesen nincs ilyen melléklete. Hetes darab melléklet van tételesen felsorolva és közzétéve, egyik sem az, amit az igazgató úr ír. Ráadásul ha létezne az említett melléklet, nem lehetne olyan, hogy csak az iskolában megtekinthető, egész egyszerűen azért, mert az SZMSZ minden része nyilvános és közzé kell tenni. A csúcsabszurd a dologban az indoklás, kiemelem, mert annyira tetszik: "a vizsgáztató pedagógusok munkáját pedig nagymértékben zavarná". Szegény pedagógusok, egy a hátsó sorban némán ülő, semmilyen módon meg nem szólaló, csak jegyzetelő pszichológus-szülő micsoda szörnyen zavaró tényező lehet. Ja, és a szülő-pszichológus jelenléte képes lenne pozitív irányba befolyásolni a tanuló vizsgaeredményét! Hallatlan! Hogy is képzeltem?! Szerintem ha a vizsgáztatás objektív, akkor a jelenlétem nem befolyásolhatja. Ha szubjektív, akkor viszont miről beszélünk?!

Annyit még megtettem, hogy az egész levelezést továbbítottam az oktatási jogok hivatalának, de érdemi választ nem kaptam tőlük, sima sablonlevélben elküldtek a sunyiba. Gondolkodtam rajta, hogy bemegyek és megtekintem ezt a bizonyos mellékletet, de akkor már annyira a vizsgák előtt voltunk, hogy nem akartam kellemetlen helyzetbe keverni az iskolát (meggyőződésem, hogy az említett melléklet nem létezik, de persze, akár létezhet is, mint mondtam, nem mertem megnézni), és inkább elengedtem a témát. Persze, szeptemberben még nincs kizárva, és elkérem megtekintésre :).

A vizsgák - 1. félév

A nagyobbik lányomat féltettem a vizsgáktól, a kicsit nem igazán. Ehhez képest...

Ehhez képest a felsős tanárok rendkívül aranyosak voltak. Egy kivételével mindenki kedvesen, igazi pedagógushoz méltóan állt a vizsgákhoz. Alaposan, a legtöbb tantárgyból írásban és szóban is levizsgáztatták, de a gyerek sikerélményként élte meg a megmérettetést. Mivel érezhetően arra voltak kíváncsiak, mit tud, és nem arra, hogy mit nem, minden egyes vizsgával egyre magabiztosabb lett. Sok-sok dicséretet kapott, a fent említett igazgatóhelyettes (tényleg nagyon kedves és megértő) éberen őrködött, hogy a vizsgák között legyen egy kis szusszanás, senki ne terhelje túl a lányt, és egész lényével beragyogta a folyamatot. Két olyan tantárgy volt, ahol nem sikerült teljes sikert elérni: a testnevelés és az angol. A tesit nem magyaráznám, az angolt egy picit. Mint írtam az elején, azt nem én tanítom. Egy nagyon kedves, nagyon gyakorlott, a két tannyelvű általánosban jelenleg is tanító angol tanár foglalkozik a két gyerekkel. Nagyon beszédközpontú, élményközpontú órákat tart, a gyerekek szeretik (a nénit is, az órákat is, az angolt is). Ehhez képest a vizsgakövetelmények igazából a könyv megtanulására és bebiflázására koncentrálnak. A vizsgáztató tanár néni azt várja el, hogy a gyerek az előre betanult szöveget mondja fel neki, bár ő ezt úgy mondja, tudjon önállóan beszélni. Szerintem ez nem önálló beszéd, a lány kérdésekre amúgy képes válaszolni, de folyamatosan nem beszél, mert nem memoriterek felmondására van tanítva, hanem arra, hogy ki tudja fejezni magát. Ráadásul írásban olyan hosszú feladatsorokat ad a fél órás vizsgán a tanár, hogy szerintem a 45 perc is kevés lenne hozzá, de természetesen előtte szóban is felelt ennyi idő alatt. És mivel üresen hagy feladatokat, azokra nem kap pontot. Így bizony elég silány jegyeket kap, de mondjuk, ez engem annyira nem zavar. Tanulságként megbeszéltük az őt tanító angoltanárral, hogy a következő félévben mire koncentráljanak inkább, de így nagyjából ennyi. A lányom motivációiban megerősödve, önbizalommal telve várta a következő félévi vizsgákat, minden tekintetben jól kerültünk ki a félévből.

Az alsós tanító néniket jól ismertem, a nagyobbik lányomat az egyik végig tanította négy évig az alsóban, a másik két évig volt osztályfőnöke és a reálos tanítója. Nos, vele, az utóbbival nem is volt gondunk. Ő kizárólag írásban vizsgáztatta a lányt matekból és környezetből, a dolgozatokat utólag meg is tekinthettem, ott egyértelmű a tudja/nem tudja aránya. Ő a rajztanár is, nem igazán kötözködött, a kért és bevitt anyagokat értékelte, volt egy-két kritikai megjegyzése, de azok inkább segítő szándékúak voltak. A kislányom ezeknél a tantárgyaknál, bár csak rajzból kapott ötöst, azt élte meg, hogy amit tud, annak megfelelően van értékelve, érezte, hogy a két közismeretiből jobban kellene igyekeznie, többet kell tanulnia, ha ötöst akar, és ennyi. Nem volt kudarc, megszégyenítés, semmi.

Viszont a másik... hát, ott nagyok voltak a problémák, és sajnos év végére nem hogy csökkentek volna, de erősen növekedtek. Kezdtünk úgy, hogy technika, ének. Mint mondtam, decemberben tudtam meg, hogy egyáltalán ezekből vizsgázni kell, december 20-án kaptam hivatalos követelményeket. Ennek ellenére igyekeztük megtenni, amit lehetett, dalokat tanultunk, egy-két kreatív dolgot készítettünk, igaz, nem vittük túlzásba, nem erre koncentráltunk gőzerővel. Mivel kint ültem a folyosón, néhány dolog kihallatszott, de aztán behívtak, és arcból arcba is megkaptam: minden kevés. Kevés a bevitt anyag technikából, szegényes, nem mutat nagy változatosságot, és a helyszínen kért és bemutatott háromágú fonás is azt mutatja, hogy a gyerek gyakorlatlan. Nem egyenletesek a mozdulatai, nem szép a munka, nem elég ügyes. Aha. Énekből meg aztán tényleg szörnyű, hamisan énekel, nincs ritmusérzéke, nem tud ritmust visszatapsolni, hát egyszerűen ez szörnyű, borzasztó, ez nagyon-nagyon kevés. Aha. Az egész kinyilatkoztatás (mert nem volt beszélgetés, én nem kaptam szót, amikor mégis próbáltam érvelni, hogy bocsi, de két hetünk volt felkészülni, közölte, hogy ezt én csak ne emlegessem, mert ez őt nem érdekli) kioktató stílusú volt, minden metakommunikációs jelből az volt érezhető, hogy itt én vagyok osztályozva, én vagyok értékelve, és természetesen totálisan megbuktam, mint tanár, mert ez nagyon kevés. Aha.

Aztán jött az irodalom meg a nyelvtan. Másodikban a gyerek mindkettőből simán volt ötös, nyelvtanból versenyre is küldték, mert hogy olyan ügyes. Ennél a tanító néninél természetesen ez is kevés volt, szintén megszégyenítve, kioktatva lettünk, hogy ez nagyon kevés. Minden. És elhangzott a varázsmondat: bezzeg ha bejárna hozzá órákra, és ő taníthatná, akkor ötöst kapna (így, ami számomra, aki nagyon érzékeny vagyok az árnyalatokra, önmagában jelzés értékű. Nem ötösre tudná, nem ötös lenne, hanem ötöst kapna. Mert azt kapjuk, nem kiérdemeljük.). Mert hogy amúgy milyen ügyes, okos, mekkora szüksége lenne neki erre a gyerekre az órákon, az ő képességeivel mennyivel többet elérne, ha nem anya kísérletezne a tanításával otthon, hanem rendes, gyakorlott pedagógus taníthatná. Aha. Nem volt több kérdésem.

Volt még egy testnevelés vizsga, én kicsit soknak éreztem, amit fel akart mérni a gyereknél fél óra alatt, de hát ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem.

Az eredmény: a kislányom teljesen elveszítette a motivációját a fent említett tantárgyak iránt. Korábban, míg járt iskolába, a magyar és a technika volt a kedvence. Ez most múlt időbe került. Onnantól szívesen matekozott, a környezet ellen sem tiltakozott, de a magyar és a technika mindig hosszas érvelés, motiválás, hiszti árán valósulhatott meg. Folyton azzal érvelt: anya, teljesen felesleges ezeket tanulni, úgysem kaphatok belőlük ötöst. Én meg tehetetlennek éreztem magam a helyzetben, de azért nagyon derekasan igyekeztünk mindent megtanulni.

Második félév

A második félévi követelményeket február 15-re ígérték, 17-ig vártam türelmesen, aztán írtam egy levelet, válaszul kis türelmet kértek, így február 22-én már kézhez is kaptam őket. Sokkal könnyebb volt így felkészülni, hogy tudtam, mit várnak el, és mit nem. Áprilisban voltam benn fogadóórán, ami nem volt számomra a követelmények alapján világos, azt megkérdeztem, kedvesen elmondták. Azt hittem, most már sima lesz minden - persze, ismét tévedtem.

Azt tudni kell, hogy a kisebbik lányomnál a második félévben nagyon erősen felülreprezentált lett a készségtárgyak és a magyar oktatása. Szinte minden nap tartottam neki énekórát, fél év alatt végigtanultuk az énekkönyvet, az összes kötelező dalt (szám szerint harmincat) megtanultuk összes versszakkal kívülről. Tartottam neki hangképzést, erőteljesen fejlesztettem a ritmusérzékét (tényleg nem volt neki, de ez az első két évben nem akadályozta a tanárait, hogy ötöst adjanak neki), a hallását. Tudom, mert az énekhez kivételesen értek: óriásit fejlődött. Fél év alatt megtanult elég biztosan énekelni, intonációs problémái jelentősen csökkentek (nem, nem szűntek meg, csodát nem tudok tenni), ritmustartása nagy mértékben javult. Rengeteg tollbamondást csináltunk, és év végére elértük, hogy nagyjából hiba nélkül volt képes az általam diktált szöveget leírni. Nem tudom, az iskolában mennyire gyorsan diktálnak, és mennyire hangsúlyoznak, így nem tudom összehasonlítani, hogy az általam alkalmazott felolvasási stílus mennyiben segíti azt, hogy meghallja, mit hogy kell írni, de hát harmadikos, szerintem ha egy jól hangsúlyozott szöveget le tud írni, az már jó.

Felvettem egy tesitanárt is a lányok mellé, hiszen tudom a saját korlátaimat. A tanár bácsi élvezetes, mozgásos-játékos órákat tartott nekik, szerették, a gyakorlatokat is, a bácsi stílusát is.

Az angol tanár nénivel megbeszéltük, hogy csinálja nyugodtan, amit eddig, csak fordítson nagyobb figyelmet a vizsgáztató követelményeire. Többet is foglalkozott kiemelten a nagyobbikkal, jobban rámentek arra, hogy a könyvet tanulják, de azért a játékosság is megmaradt.

Az év végi vizsgák során a nagyobbik lányom ismét mennybe ment: a testnevelés és az angol kivételével mindenből ötöst kapott, mindenhol nagyon pozitív visszajelzéseket kapott. Őt testnevelésből sem kínozták nagyon, simán kapott négyest. Az angolnál ugyanabba futottunk bele, mint első félévben: nem beszél önállóan, nem tudja 30 perc alatt végigcsinálni a 45 percre méretezett feladatlapot, járnia kellene órákra, hogy jobb legyen. Összességében jó élményekkel gazdagodott, és sok mindenben fejlődött is, javult a helyesírása, a történelmi évszámok és személyek (ami első félévben nem volt túl fényes igazából) végre helyükre kerültek, szóval az ő esetében szuperül sikerült a próbaév.

A kisebbik... hát, ez szörnyűbb volt, mint az első félév, és ismét csak a magyar-technika-ének. A matek-környezet írásbeli felmérő visszaigazolta, hogy van még mit javítani, de korrekt és áttekinthető volt. A vizsgán ez a tanár néni kedves volt, erkölcstanból jót beszélgettek, rajzból egy-két rajz kivételével minden tetszett neki (igaz, mivel fél évünk volt rá, most sokkal többet tudtunk rá készülni).

Technikából ismét nem sikerült ötöst kapni, pedig nagyon sokat készültünk rá. Minden követelményt teljesítettünk, a hozott anyagban nem is talált hibát (bár persze, itt is voltak kritikai megjegyzései, de az természetes). A vizsgán gombot kellett varrnia, amit elég sokat gyakoroltunk itthon (nem tudom, mi a sok, én úgy gondolom, hogy 10-15 gomb felvarrása már elég kell legyen), de természetesen megkaptuk, hogy nem elég gyakorlott, a munkaérettsége elmarad az elvárt szinttől. Én nem tudom, mi az elvárt szint. A követelmények között semmilyen elvárt szint nem volt leírva, szóban sem hangzott el erről semmi. A gombot fel tudja varrni, nem mondom, hogy minden egyes tűszúrás éppen egy vonalba esik egymással, de erősen tart, nyaka van, nem tudom, mi az, amit még gyakoroltatnom kellett volna vele. Kicsit azt éreztem, hogy teljesen mindegy, mennyire fogja tudni bármikor is azt, amit csinálni kell, az sosem lesz elég. Persze, elfogult szülő vagyok, védem a lányomat, nyilván. Csak hát ez egy készségtantárgy, nem tapasztaltam egyik lányomnál sem, hogy a normál órákon egy-egy dolgot hosszasan gyakoroltatnának velük, egyszer, egy órán megcsinálják, és kész.

És jött a magyar. Tényleg nagyon sokat készültünk rá. Mivel az első félévben még a memoriterekre sem sikerült ötöst kapni, azokat például rettentő sokat gyakoroltuk. Hiba nélkül, szépen hangsúlyozva ment az összes. A vizsgán a Szózatot kellett elmondani, természetesen ment hibátlanul, tehát a tanár megkérdezte, hogy ki a zeneszerzője, és mivel a gyerek nem tudta, négyest kapott. Irodalomból szóbeli feleletre kettest. Ez úgy jött ki, hogy a követelményben az volt, az olvasókönyvben található olvasmányok elolvasása, munkafüzetes feladatokkal történő feldolgozása. Ezt mi megtettük, de az sehol nem volt leírva a követelményekben, hogy tudni kell az olvasmányokban szereplő évszámokat. A gyerek nem tudta, hiszen a mondás részt valamikor márciusban olvastuk, akkor összefoglaláskor át is vettük az összes szereplőt, évszámot, akkor tudta is, de júniusra, a vizsgákra nem tanultattam be vele, hiszen nem volt a követelményekben. A tanár néni olyan "kedves" megjegyzések kíséretében szégyenítette meg, hogy "ezt minden magyar ember tudja", illetve "látszik, hogy ez az otthoni tanulás csak szórakozás". Mivel az egész vizsga így, ebben a légkörben folyt, a lány a végére gyakorlatilag azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. Erre jó példa, hogy kérte a tanár, mondjon egy tulajdonnevet. Vette a levegőt, hogy mondja, erre közbevágott, mondja meg, hogy hívják az iskoláját. Ez látszólag triviális kérdés, annak, aki napi szinten bejár az iskolába. A kislányom egyrészt nem jár be, másrészt négy év alatt háromszor változott meg az iskola neve, nekem is el kell gondolkoznom, hogy pontosan mi is a szavak sorrendje (jelenleg éppen 11 szóból áll az iskola neve!), és mikor nem vágta rá azonnal, már kapta is, hogy ez szégyen, hogy nem tudja. Érdekes módon nyelvtanból az év végi írásbeli felmérést 93%-ra írta meg, ugyanebből az anyagból ugyanakkor szóban kettest kapott. Az írásbeli szövegértés felmérés 72%-os lett, hármas, 75%-tól amúgy négyes (ez éppen egy pontot jelent). Megnéztem a dolgozatot utólag, nyilván nem vagyok tanár, és nem tudhatom, mi a követelmény, de azért volt egy-két gyanús esemény benne. Pl. volt egy olyan kérdés, hogy húzd alá a szövegben Beatrix királyné tulajdonságait. Gyermekem aláhúzta az ide vonatkozó, szép hosszú mondatban az összes, a királynéra vonatkozó melléknevet. A tanár néni javításként aláhúzta az egész mondatot (nem másikat, hiszen a gyerek jól értette a szöveget), és a pontszám felét adta csak meg. Kellett egy rajzot is készíteni, a kislányom mondta, hogy direkt rákérdezett a vizsgán, mutatta a rajzát, hogy ennyi elég-e, vagy cifrázza még, azt a választ kapta, hogy elég (egy lovagi tornáról szólt a szöveg, ő lerajzolta a lovakat, lovagokat lándzsával), majd javításkor ott a hiányjel, hogy nem rajzolta meg a hátteret (közönséget), és természetesen pontlevonás.

Szintén említésre méltó, hogy kellett olvasónaplót csinálni. Az első félévi követelményeket betű szerint teljesítettük, kapott is ötöst, a második félévre előírtakat is megcsinálta. És az ellenőrzőbe a második félévi dolgok úgy kerültek be: kötelező o. fd. Hiánypótlás!!!. Nem volt hiányunk, az első félévben mindent megcsináltunk, amit mondott, és a második félévi vizsga előtt kezdte el mondogatni, hogy amit most csinálunk, az még az első féléves követelményhez tartozik. Akkor sem, azóta sem értem, hogy ezt miért kellett.

A második félévi követelmények között szerepelt, hogy egy füzet külalakját szeretné leosztályozni. A fogadóórán elmondtam, hogy nálunk itthon nincs hagyományos füzet, van egy spirálfüzetünk, de abba mindenféle belekerül, másolások, bevásárlólista, feladatmegoldások, azt nem szeretném beadni. Kérdeztem, hogy ha csinálunk egy külön tollbamondás-füzetet, az jó lesz-e. Mondta, jó. Semmi más el nem hangzott, nincs is leírva a követelményekben sem. Amikor a lány vitte vizsgára a füzetét, a tanár néni közölte, hogy ez nem hagyományos füzetvezetés, neki az kellett volna, nincs dátum, nincs óraszám, és különben is, tollal van írva, azt nem szabad. Aha. Nem mondta. Azért írattam tollal a gyereket, mivel amikor tudja, hogy a ceruzát lehet radírozni, egyáltalán nem figyel oda, össze-vissza ír, ha tollal, akkor koncentrál, és hiba nélkül ír. Azért nincs óraszám meg dátum, mert nem kérte, nem mondta, hogy legyen. Ha tudom, mi a követelmény, akkor annak megfelelően csinálom, de ha nem tudom, akkor nem tudom kitalálni a tanár néni gondolatát. És persze, erre mindig megkapom, hogy ez csak azért van, mert én nem vagyok tanító, és azért nem tudom. Aha.

Nem részletezem tovább, mert a látszatát is szeretném elkerülni, hogy azzal van bajom, hogy a gyerekem nem kapott ötöst. Éntőlem kettest is adhatnak neki, ha a tudásszintje kettes, de csak abból, amit tudom, hogy meg kellett volna tanulnia, és nem tudja. Év végén beszéltem az alsós igazgatóhelyettessel, elmondtam neki a problémáimat, de természetesen nagy ívben le lettem rázva, nincs itt semmi látnivaló, a tanító néni nem elfogult. Oké. Annyit kértem és kaptam rá ígéretet, hogy a következő évben már konkrétabb, részletesebb követelményeket fogok kapni. Remélem, így is lesz.

Hozadékok

A konkrét jegyeken túl azért jó néhány (jó és rossz) következménye is volt a magántanulóságnak. Illusztratív lista következik, a teljesség igénye nélkül.

1. Sokkal több időt voltam együtt a lányokkal, mint a GYES óta bármikor.

2. A nagyobbik lány önbizalma, magabiztossága megnőtt, szorongásszintje erősen lecsökkent. Érdeklődő, saját maga által választott témában önállóan kutat az interneten, őt érdeklő témában hajlandó olvasni.

3. A kisebbik lány önbizalma, magabiztossága jelentősen csökkent. Énképe negatív irányba változott, nem szereti magát, csökkentértékűséget tulajdonít magának, a korábbi, folyton vidám kislány sértődős és hisztis lett. Sok-sok figyelmet és szeretetet igényel (ez nem baj), nehéz motiválni. Ritkán és keveset olvas, azt is inkább csak nekem, magának nem.

4. Szeptembertől júniusig szinte egyáltalán nem játszottunk hárman együtt. Korábban sokat társasjátékoztunk, kártyáztunk, ez a tanár-diák viszony kialakulása miatt kimaradt. A vizsgák óta újra játszunk, visszaálltunk, de a tanulási idő alatt ez valahogy elmaradt. És ezt nagyon sajnálom. Olyan, mintha a tanári szerep rátelepedne az anyaira, és akadályozná azt. Jövőre igyekszem erre is odafigyelni.

5. A kisebbik lányom hihetetlenül önálló lett. Egyedül főz ebédet (ja, nincs még tíz éves), készít reggelit-vacsorát, alkot önállóan sütit, kiszolgálja magát. Erre nagyon büszke vagyok, mert én pl. utálok főzni, akkor kezdtem csak el megtanulni, mikor a férjemmel összeköltöztem, és mindig úgy érzem, vacakul csinálom. Ebben neki nagy az önbizalma, és nagyon ügyes is.

6. Sokat változott a kettejük közötti testvéri kapcsolat is. Nagyobb a szeretet, de az ellenségeskedés is. Időnként napokat eljátszanak egymással együtt, nincs hangos szó, máskor öt percet nem bírnak ki egy légtérben. A nyáron egy hétig külön voltak egymástól, és már az első nap keresték egymást hangouts-on, látszott, hogy hiányzik egyik a másiknak. A sok-sok együtt töltött idő elmélyítette a kapcsolatukat, pozitív és negatív irányban is.

7. Sokkal jobban, ügyesebben elfoglalják magukat, nagyon önállóak a kreatív tevékenységek terén. Gyönyörűeket alkotnak, anélkül, hogy nekem kellene ebben motiválni vagy segíteni őket.

8. Érdeklődőbbek a világ iránt. Sokat kérdeznek, utánanéznek, olvasnak arról, ami őket érdekli. Ez persze, nem sok összefüggést mutat az iskolai feladatokkal, de sebaj.

9. Én magam sokkal türelmesebb és elfogadóbb lettem (kivéve a matematikát, abban rém türelmetlen vagyok, jövőre lesz is külön matektanárjuk, mert akárhogy próbálom, képtelen vagyok rá, hogy elfogadjam a pontatlanságokat). Jobb lett a frusztráció-tűrésem, a toleranciám, belátóbb és elfogadóbb lettem. Ezt nagyon pozitívan élem meg.

Összegzés

Nem bántam meg. Minden nehézsége és negatívuma ellenére úgy érzem-gondolom, hogy a lányoknak is jót tett, hogy nem iskolai keretben tanulnak, és én is sokat fejlődtem általa. A vizsgák után benyújtottam a kérvényt, hogy a teljes általános iskola idejére lehessenek magántanulók, választ majd, gondolom, szeptemberben kapunk.

A párkapcsolatokról - 4.1 rész

Ez a rész a hosszú ideig fennálló párkapcsolatokban szinte minden esetben bekövetkező szexuális problémáról szól, ami aláássa és meggyengíti, boldogtalanná teheti a kapcsolatot. Az itt leírt dolgokat kisebb-nagyobb mértékben mindenki, aki élt már egy-két évnél hosszabb ideig párkapcsolatban (közös háztartásban, mindennapos találkozásokkal), megtapasztalta. Alapfeltevés ebben az esetben, hogy a pár mindkét tagja egészséges önismerettel és önbecsüléssel rendelkezik, mindketten monogám kapcsolatban képzelik el az életüket, és alapvetően tisztában vannak a saját igényeikkel. Az ennél extrémebb problémák a következő részben szerepelnek majd.

Az első, és legnagyobb probléma, hogy még mindig tabu a szexről való beszélgetés, akármennyire is a csapból is pornó folyik, és akármennyi felvilágosító cikk található egyetlen kattintásnyira. Amikor egy lány és egy fiú összejön, és tart a rózsaszín köd fázisa, még minden szép és jó, de aztán nagyon gyorsan eljönnek az unott, minél gyorsabb, "essünk túl rajta" típusú egymásnak esések, szeretkezésről már régen nincs szó.

Sokszor el szoktam mondani, hogy a szex éppen pontosan olyan testi-fizikai szükséglet, mint az evés. Kicsit jobban elfojtható rövid távon, vagy akár hosszún is, de hiánya, elégtelen volta mindenképpen problémákat szül. És ha ezt a párhuzamot komolyan vesszük, máris látható, hogy mennyire káros, hogy a szexet tabuként kezeljük. Ugye, mindenkinek van kedvenc étele? És ugye, igyekszünk kedveskedni a párunknak, és a kedvencét főzni. De ha valaki minden áldott nap minden egyes étkezésre a kedvenc ételét fogyasztja (és nem autista), akkor ugye, legkésőbb egy-két hét, de inkább három nap után már ránézni sem bír? Nos, a szex éppen ilyen, csak éppen nem beszélünk róla. Egy párkapcsolat kialakulása idején még sokat és nagyon változatosan bírunk együtt lenni. Változik az, hogy ki kezdeményezi az együttlétet, hogy a nap melyik szakában és hol kerül rá sor, változatosak az alkalmazott technikák, pózok, és változatos a kimenetel is. Jó esetben nincs teljesítménykényszer, nincs szorongás, nincs feszengés, csak áradó, jóleső együttlét van.

Aztán, ahogy haladnak előre a hónapok és az évek, kialakul egy forgatókönyv. A forgatókönyvet a tapasztalat hozza létre. Megismerjük a másikat, annak kedvelt és nem kedvelt dolgait, felfedezzük a testét, centire tudjuk az erogén zónáit, hogy mitől harap az ajkába és mitől veszi mélyről a levegőt. És ezek a tapasztalatok összegződnek egy sémába, amiben van ugyan minimális változatosság, de azért alapjaiban elég kötött. Pontosan meghatározódik, hogy ki és hogyan kezdeményez, az együttlétekre milyen napszakban és hol kerül sor, milyen technikák milyen sorrendben következnek, milyen póz(ok)ban milyen kimenetellel zajlik le az egész. És persze, eleinte ez nagy biztonságérzetet ad a párnak, mert biztosra mehetnek abban, hogy nem (nagyon) lesz visszautasítás, nem (nagyon) lesz meglepetés, és mindketten kölcsönösen kielégítő élményben részesülnek (jó esetben). Aztán telnek a hónapok és az évek, és egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy már alig-alig szeretkeznek. Ha igen, az jó és felemelő, és olyankor nem is értik, hogy miért nem csinálják ezt gyakrabban - de az együttlétek száma és hőfoka mégis egyre csökken. Libalapul szólva "felüti fejét a megszokás". És ilyenkor szoktak megfontosodni régi vagy új, ellentétes nemű ismerősök, mert - még ha csak egy flört erejéig is - azokkal beszélgetve a nő vagy férfi kicsit érzi, hogy felgyorsul a pulzusa, régen nem érzett izgalom áramlik az ereiben, hogy kicsit megint újra nőnek/férfinak érezheti magát. Amit a társ mellett csak nagyon ritkán.

És tetszenek tudni, hogy miért alakul ez így? Mert a forgatókönyv pont olyan, mint a kedvenc étel minden áldott nap minden étkezésre. Unalmas. Finom, de unalmas. És érdekes módon aki főz, az tudja, hogy időről időre új és új recepteket kell keresni, hogy ne legyen robot a főzés, és a családtagok számára is élmény legyen egy-egy étkezés. És érdekes módon, ezt szoktuk is csinálni, folyton újdonságokkal kísérletezünk, recepteket cserélgetünk, amik nem biztos, hogy egy alkalomnál többször előfordulnak a családi asztalon, mégis változatosságot, újdonságot jelentenek. És lehet, hogy újabb kedvenccé válnak, mert ez is benne van a pakliban.

Szexre lefordítva: ha a változatosságot monogám kapcsolaton belül akarjuk megtalálni (mert ebben a sorozatban ez a cél), akkor tudomásul kell venni, hogy nem csak a régi, bevált receptet kell használni, hanem muszáj újítani. Ahhoz pedig, hogy ez az újítás összejöjjön, két nagyon fontos tényező kell: egyfelől folyamatos kommunikáció a pár két tagja között szexről, vágyakról, játékokról, másfelől nyitottság újdonságok kipróbálásához. Nem azt mondom, hogy mindenki próbálja ki az anált, a kikötözést, a mélytorkot vagy egyéb extremitásokat, dehogy. Csak azt, hogy millió meg egy módja van a másiknak való örömszerzésnek. Ezek a módok megtalálhatóak az interneten (nem, még mindig nem a pornóról beszélek!), rengeteg ötletet, leleményt lehet találni mindenféle fejtágító cikkekben, csak bátorság kell, hogy kipróbáljuk őket. És le kell küzdeni a tabut, hogy a szexről nem beszélni kell, hanem csinálni (ez a másik olyan közhely, amiért téglákat szeretnék hajigálni, annyiszor hallottam már). A szexről való beszélgetés egyfelől maga is izgató. Mindenféle kísérletek is alátámasztják, hogy önmagában az, hogy konkrétan vagy virágnyelven erről beszélgetünk, megemeli a pulzusunkat és szexuális izgalmat generál. Ha nem így lenne, nem élne meg annyi telefonszexes szolgáltató. Ha egy pár nap közben arról csetel/sms-ezik/telefonál, hogy melyik mit fog tenni a másikkal este, vagy mire vágyna, hogy a másik tegyen vele, már nem lesz olyan unalmas az a nap, és az este sem a megszokott vacsi/fürdés/tévézés-fészbúkozás/alvás rendben fog lezajlani. Ha el lehet mondani a másiknak, hogy milyen maszturbálós vágyfantáziáink vannak, amiket még nem próbáltunk ki egymással, akkor máris vannak saját kútfőből is ötletek, amivel lehet színesíteni a forgatókönyvet. Ha csak annyit variálunk, hogy lepasszoljuk a gyerekeket, és napközben is együtt vagyunk, ráadásul mondjuk nem a hitvesi ágyban, hanem a konyhapulton, máris sokkal izgalmasabb az egész. Nem kellenek (feltétlenül) drága fehérneműk, parfümök, játékszerek, mert csak a ki kezdeményezi/hol és mikor/hogyan történik kérdésekre kell más, a kialakult forgatókönyvtől eltérő válaszokat adni. És sokat-sokat beszélgetni arról, hogy ki mit szeretne, és hogyan. Igen, lehet, hogy egy új ötlet rekeszizomszaggató röhögésbe fullad, mert az áhított póz valójában nem megvalósítható, de akkor legalább röhögtünk egy jót, és gazdagodtunk egy tapasztalattal. Az is változatosság, nem igaz? :)

Még két dolog. Az egyik az önkielégítés tabuja. Sajnos, a mai napig még mindig nagyon sokszor hallom, fiataloktól is, hogy az olyan fúj, nehogy már. De persze, hogy igen. Visszautalva a kajára: természetesen az a legszuperebb, ha együtt, gyertyafény mellett vacsorázunk, közben remek beszélgetést folytatva, minőségi időt töltve. De azért, ugye, ha valaki nagyon éhes, és a párja nincs ott, vagy mást csinál, vagy csak nem éhes, azért csinál magának egy szendvicset, és megeszi? Nem fog, ugye, éhezni, mert éppen nincs kivel ennie? Na, a szex is ilyen. Szükséglet. Nem árulom el azzal a másikat, ha időnként a zuhany alatt, vagy a takaró alatt magammal is elbabrálgatok. És ő sem árul el engem, ha ugyanezt megteszi. Egyáltalán nem fúj. Az a fúj, ha valaki állandóan rá akarja erőszakolni a másikra, hogy legyen kedve, amikor nincs. Az nagyon fúj. Teszek is ide egy videót erről (angolul van, de szerintem nyelvtudás nélkül is érthető), bár ennek bővebb kifejtésére a következő részben fogok vetemedni:

 

Szóval mindenki gondoljon arra, hogy mennyivel jobb, ha valaki mindig a másikról várja a saját kielégülését, függetlenül arról, hogy a másik mennyire van erre ráhangolódva, mint az, ha néhanapján magának okoz örömet. Még egyszer mondom: szükséglet.

A másik a pornó. Muszáj beszélnünk róla. Nem, nem megcsalás, ha a férj pornót néz. Mindenki néz pornót, ha mást nem, valami kukucskálós valóságsót, azokban mindig van ilyesmi. Nem az a baj, ha valaki ilyesmit néz. Az a baj, ha azt hiszi, hogy a lányok/fiúk a valóságban is úgy működnek, mint ahogy a pornóban látja. Hogy a lányok élvezik az anált, vagy épp azt, ha az arcukba élveznek. Hogy a fiúk végtelen ideig képesek fűrészelni, vagy hogy ez lenne a normális, az elvárt. Hogy a szex a reszelésről szól, meg az elsődleges nemi jellegek közvetlen ingerléséről. Hogy muszáj folyton pózt váltani. Hogy kell, hogy ez filmre kerüljön (ilyen is egyre több van). Erről a pornó szól. A szexuális együttlét, a szeretkezés egy játék, ami arról szól, hogy minél nagyobb örömet szeretnék okozni a másiknak. Nem magamnak, hanem a másiknak. Ha a pár mindkét tagja erre törekszik, abból nagyon finom dolgok tudnak kialakulni.

Még egy dolog: nincs teljesítménykényszer. Nem akkor voltam szuper szerető, ha a másik kettővel többször élvezett el, mint én. Nem is feltétlenül muszáj, hogy minden egyes alkalommal mindenki kielégüljön. Sokkal fontosabb az együttlét, az intimitás megélése, mint a puszta számok. Van olyan, hogy elkezdjük, minden okés, és a pár egyik tagja mégsem jut el az orgazmusig. Rá lehet görcsölni, lehet magunkat vagy egymást okolni, de attól csak sokkal-sokkal rosszabb lesz minden. Ugye, van olyan, hogy megfőzzük az ebédet, és a végén mégis csak két-három falatot eszünk belőle, mert elment az étvágyunk? Ilyenkor hibáztatjuk magunkat vagy a másikat? Ugye, nem. A frigiditás és az impontencia mögött legtöbbször éppen az ilyen hibáztatások, önvádak, negatív gondolatok állnak.

Ezen poszt alatt megjelenésétől számított 48 óra múlva lesz szabad kommentelni.

A párkapcsolatokról - 3. rész

A pénzügyek területén sincsenek - ahogy a többiben sem - általános szabályok, hogy hogyan KELL csinálni a dolgokat. Amit le fogok írni, az inkább csak rámutat néhány dologra, ami tapasztalatom szerint több párkapcsolatot egyenlőtlenné, boldogtalanná tesz. Ebben a témában tényleg nincs tipikus férfi és női viselkedés, következetesen az egyik és másik szavakat fogom használni a pár két tagjának megnevezésére, hogy véletlenül se lehessen 'á, még egy feminista' jelzővel asztal alá söpörni a mondandóm lényegét.

Szóval az egyenlőség a pénzügyekben. Nem szeretnék belemenni, hogy a közös vagy a külön kassza jobb-e, előbbre való-e a másiknál. Ezt minden pár saját maga kell eldöntse, ahány ház, annyi szokás. Ami ebben az esetben nagyon fontos: hogy kinek van döntési joga a kassza felett, és kinek mennyire van beleszólása a pénzek elköltésébe.

Gyakori probléma, hogy az egyik fél úgy dönt, hogy ő dönthet a kassza elköltésének módja és ütemezése felől, és a saját céljait helyezi előtérbe ezen döntések meghozatalakor. A másik pedig folyamatosan érvel, kérlel, hogy a közös vagy az ő céljai is megvalósulhassanak, amit az egyik vagy akceptál, vagy figyelmen kívül hagy, de mindenképpen ő dönt. Ilyenkor nyilvánvalóan sérül az egyenlőség, nincs kompromisszum, csak frusztráció és csalódások. Egy jól működő párkapcsolatban fontos lenne, hogy folyamatos kommunikáció folyjon a célokról, azok fontossági sorrendjéről, és hogy a háztartás fenntartása és a gyermeknevelésre fordított összeg prioritást élvezzen minden más előtt. Vagyis ne legyen fontosabb lapostévét venni vagy Manolo Blahnik cipőt, mint hogy ki legyen fizetve minden közüzemi számla, és a gyereknek legyen mit felvenni és mivel játszania/tanulnia. És persze, ha valakinek a listáján a thaiföldi nyaralás űbereli az evést, arról lehessen vitatkozni, a pár másik tagjának legyen efelett vétójoga. Egyszerűen érdemes lenne megkülönböztetni a mindennapi élethez szükséges költséget (legyen ez a rezsi, de tágabb értelemben, evés-ivás-ruházkodás is) és a rövid-hosszú távú megtakarításokat (azaz amiből felújítunk, nyaralni megyünk, kocsit veszünk, stb.), valamint érdemes lenne megkülönböztetni egy SOS alapot is (ami a nem várt kiadások esetén rendelkezésre áll, de alapvetően hosszú távú megtakarítási forma). Vitatkozhatunk, hogy mennyit kellene keresni ehhez, meg hogy átlag családnál nincsenek megtakarítások, de ez amúgy iszonyúan relatív. Láttam már olyan párt, ahol az egygyermekes - tehát háromtagú - család úgy élt meg összesen 140.000 Ft-ból (tehát az egy főre jutó jövedelem 46.000 Ft körül volt), hogy volt rövid- és hosszú távú megtakarításuk is (és tudtak menni nyaralni, na nem Mallorcára, hanem Eger mellé, de mentek). És láttam már olyan párt, ahol közel egymilliós havi összjövedelem és kettő gyerek mellett sem tudtak egy fillért sem félrerakni, hónapról hónapra felélték az egészet, gyakran még a szülőktől is kellett kölcsönt kérni, mert nem maradt. Szóval az, hogy ki mennyire képes gazdálkodni, beosztani, tervezni, hosszú távra gondolkodni, alapvetően nem jövedelemfüggő és főleg nem pszichológiai kérdés. Az, hogy a pár egymás között hogyan tud megegyezni a pénz elköltéséről, már sokkal inkább.

Az egyik legnagyobb probléma, hogy az egyenlőséget sokszor egyformaságként szeretik megjeleníteni a felek. Azaz mindenki azonos összeggel járul hozzá a büdzséhez, és akkor az úgy egyenlő. Nos, csak és kizárólag abban az esetben jelent ez egyenlőséget, ha mindkét félnek hajszálra ugyanannyi a jövedelme. Ez viszont a gyakorlatban nagyon nem szokott így lenni. A lényeg az lenne, hogy mindketten egyenlő ARÁNYBAN járuljanak hozzá a közös költésekhez. Mondok egy példát. A pár egyik fele mondjuk, keressen 300.000 Ft-ot (elméleti példa, mert így könnyű osztogatni), a másik fél 100.000 forintot. Ebben az esetben, feltételezve, hogy az összes közös költés (rezsi, kaja együtt) egyesített havi összege 200.000 Ft, a fenti módon mindkét fél befizet 100.000-t, és ugye, nagyon egyelőek voltak. Pedig ebben az esetben az egyik fél a jövedelmének egyharmadát, a másik a teljes jövedelmét a közösbe adta. Ha egyenlő arányban járulnak hozzá, akkor az egyik 150.000 Ft-ot, a másik 50.000 Ft-ot ad bele. Mindketten a jövedelmük felét tették be a közös költésbe, és mindketten a felét "megtartották". A megtartás nem azt jelenti, hogy azt el lehet inni vagy kukába dobni, hanem azt, hogy azzal a résszel mindketten saját belátásuk szerint gazdálkodnak. Lehet gyűjteni (közös vagy saját célra), lehet belőle nem mindennapos kiadásokat fedezni, a lényeg, hogy az annak a félnek a saját belátására van bízva, akinél maradt. Így egyrészről mindketten motiváltak lehetnek arra, hogy legyen jobban fizető állásuk, vagy hogy kevesebb munkával keressenek ugyanannyit, másfelől mindketten érezhetik, hogy ha egyénileg jobban osztják be a pénzüket, akkor annak mutatkozik is eredménye. Mert a felezett költésnél az egyiknél mindig sok a plusz, a másiknál viszont sosincs nyoma annak, ha takarékoskodni akarna, hiszen a teljes jövedelme megy a közösbe.

A másik kedvelt csapda, ha mindketten berakják a teljes fizetést a közösbe, de aztán csak az egyik fél az, aki gazdálkodik vele. Működhet ez nagyon jól is, vannak, akiknél bevallottan csak az egyik ért a pénzügyekhez, a másik meg nem, és ezért így alakul ki a dolog. Amíg működik, addig nincs is vele semmi baj. A bajok ott kezdődnek, amikor egyik elkezd saját zsebre játszani, a saját prioritásait belevinni a közösbe, illetve elkezdi a megtakarított pénzt sajátjaként kezelni. Onnantól borul az egyenlőség, és előbb-utóbb a másik úgy fogja érezni, hogy őt csak kihasználják.

Kedvencem a hagyományos családmodell által tartósított borzalom. Ez úgy szól, hogy az egyik, aki többet keres, a fizetése bizonyos, általa meghatározott részét odaadja a másiknak, úgymond "konyhapénzre", a fennmaradó összeget pedig teljesen saját maga által meghatározott célokra költi el. Ezek lehetnek akár nemes célok is (pl. lakáscélú megtakarítás a gyereknek, vagy felújítási alap), de persze szórakozásra, italra is elmehet az egész. Ilyenkor nem is az a baj, hogy mire költ, hanem maga a működésmód. Egyik ilyenkor ugyanis elvárja másiktól, hogy a megadott összegből hozza ki a háztartási költéseket, ugyanakkor legtöbbször azt is, hogy az általa elvárt életszínvonalon biztosítsa ezt. Ilyenkor szoktam egyiket megkérdezni, hogy szerinte mennyibe kerül egy kiló kenyér, és hát az esetek többségében eléggé irreális elképzeléseik szoktak lenni. És persze, emögött még az is húzódik, hogy egyik azzal vádolja másikat, hogy az túlköltekezik, magára szórja a pénzt, miközben ő csak zsíros kenyeret eszik, míg másik azt érzi, hogy ha ő bármit is szeretne, akkor kérnie, kuncsorognia kell, miközben egyik azt vesz vagy tesz, amit csak akar. Akiknél ez a baj, ott általában nagyon nehéz pozitív változásokat elérni, mert egyik nem szívesen mondana le az előjogáról, hogy legyen módja a másik háta mögött költeni a pénzt, a másik viszont nem szívesen maradna abban a helyzetben, hogy kérnie kelljen, főleg, hogy az egyik által megkövetelt életszínvonal magasabb, mint amit a rendelkezésre bocsátott összegből biztosítani lehet.

Mesélek egy esetet, messziről és nagy vonalakban. Mert talán úgy érthetőbb lesz, amit mondani szeretnék. A pár két tagjával épp az egyenlőségről beszélgettünk, és felvetettem, hogy pénzügyi kérdésekben rendben vannak-e. Az egyik azonnal rávágta, hogy abban hiba nincs, náluk ebben teljes az egyenlőség. Ugyanakkor másik arcán láttam egy parányi fintort. Nyilván rákérdeztem, hogy hogy is van ez. Az derült ki, hogy egyik és másik fizetése gyakorlatilag ugyanannyi, amit mind a ketten beraknak a közösbe, és ebből másik gazdálkodik, mondván, ő ért ehhez jobban. Ugyanakkor egyik minden hétvégén maszekol, másikra hagyva minden házimunkát, és a maszekkal megkeresett pénzt nem adja be a közösbe. Ez nagyságrendileg kb. ugyanakkora összeg, mint másik (és egyik) fizetése, és aminek ő a nagy részét lakáscélú megtakarításra fordítja a közös gyermekük nevére. A másik részét elmondása szerint visszaforgatja a maszek tevékenységébe, így tulajdonképpen ő egy fillért sem költ saját magára, hanem mindent csak a családja boldogulásáért tesz. Ugyanakkor nem és nem értette, hogy miért igazságtalan ez így. Hosszasan kellett magyarázni, hogy egyfelől másiknak nincs lehetősége ugyanilyen külön jövedelem megteremtésére, mert ugyan végzettségénél fogva hétvégenként ő is tudna maszekolni, de nem teheti meg, mert a teljes házimunka rámarad a gyermek felügyeletével egyetemben, másfelől pedig neki nincs lehetősége külön megtakarításra, mert az egyik által megkövetelt életszínvonalra éppen csak elégséges a kettejük közös keresete (értsd: egyik nem eszi meg a parizert vagy a zöldséges lasagne-t, mert számára csak a kolbász és a húsételek az elfogadhatóak). Ebben az esetben csak félsikert tudtunk elérni, egyik a különjövedelme egy kis részét beáldozta egy bejárónő felfogadására, hogy másik kicsit mentesüljön a házimunka nagyobb volumenű része alól (ablakmosás, vasalás), és egy másik részét pedig félretették a közös nyaralásra, de látható volt, hogy egyik úgy érezte, ő komoly áldozatot hozott, amiért másiknak hálásnak kellene lennie, nem pedig úgy, hogy léptek egy kicsit az egyenlőség irányába.

Hosszasan tudnám még sorolni a példákat, de nem hiszem, hogy túl sok értelme lenne. Aki érti, amit írok, annak felesleges, aki pedig nem, azt úgysem tudom meggyőzni. A következő rész a szexről fog szólni, érdemes kivárni, mire lesz időm megírni.

A párkapcsolatokról - 2. rész

Mint már előrevetítettem, a jó párkapcsolathoz a kapcsolat egyenlőségen alapuló működtetése szükséges. Ma, Magyarországon az a terület, amiben ez a legkevésbé tud működni a tapasztalatom szerint, az a háztartás. A mai napig hallom - mindenféle embertől -, hogy van a női munka, meg a férfi munka. Elmondom, miért óriási gáz ez.

A klasszikus felfogás szerint női munka az, ami a házon belül van. Ide sorolják a főzést, takarítást, mosást, teregetést, vasalást, mosogatást, ablakpucolást, és nagyon gyakran a gyereknevelést is, azaz a gyerekkel való tanulást, foglalkozást, játékot is. A férfi munkák a fűnyírás, kertművelés, favágás, az autó rendben tartása és a házi barkácsmunkák (apróbb szerelések, kép feltétele, csapcsöpögés megszüntetése, stb.). Ez így olyan szép és letisztult, és hát a férfi nem tud főzni, a nő meg nem tud bánni a fűnyíróval meg a fűrésszel-baltával, hát jó ez így, ugye.

Nos, nem jó. A klasszikusan női munkáknak nevezett dolgok általában napi feladatok, de legalábbis heti rendszerességgel ismétlődnek. Főzni, mosogatni, gyerekkel foglalkozni minden nap muszáj. Takarítani legalább egy héten egyszer, de akkor két-három órás folyamatosan elfoglaltságot jelent (legalább, lakás nagyságától függően), mosni is legalább hetente kell (és akkor négy-öt adagot is elnyel a mosógép átlagos család esetén). A vasalás nagyon jó időgazdálkodás és sok pamutruha mellett is legalább két-három óra egy négytagú családban hetente. És ezek olyan tevékenységek, amik halogathatóak ideig-óráig, de akkor többszörösére nő a ráfordított idő (ha nem takarítunk két hétig, nincs semmi probléma, csak nem fogunk két óra alatt végezni, mert több lesz a kosz). Ha nem főzünk, egyszer-kétszer lehet rendelni, hideget enni, de több napos "sztrájk" már nagyon felborítja a család életét (mint abban a nem kicsit szexista reklámban, hogy "ha anyu beteg, mert fáj a torka..."). A klasszikus férfimunkáknak nevezett dolgok viszont nem jelentenek napi elfoglaltságot. A füvet maximum hetente kétszer kell lenyírni, átlagos méretű kert esetén 2-3 órás elfoglaltságot jelent. Fát évente egyszer kell összevágni, akkor sok meló, több napig is eltart, de ha készen van, akkor lehet örülni, van sikerélmény, és egy évig nincs vele több gond. Vagy kicsit drágábbért lehet rögtön hasogatottat venni. Vagy fabrikettet használni. A kerttel való babrálás egyrészt hobbi, vagyis önmagában örömet jelent, másrészt - bár kétségtelen, hogy nehéz fizikai munka - a legtöbben elmondják, hogy feltöltődést jelent számukra. Ráadásul ha valami nem úgy jön össze, akkor sincs tragédia, mert gyümölcsöt-zöldséget lehet venni a boltban is, ha kidöglik a tuja, lehet másikat ültetni helyette. Ráadásul egy szép, ápolt kertet mindenki lát, mindenki dicsér, szóval a sok munka sok-sok pozitív visszajelzést termel. Míg az, hogy mindenkinek van tiszta ruhája, említésre sem méltó minimum, dicséret nem jár érte. A házi barkácsolásban egyrészt nem minden férfi profi, és előbb-utóbb úgyis mesterembert kell hívni. Másrészt aki profi belőle (és az nagyszerű ám), az sem jelent napi több órányi elfoglaltságot minden nap. Nem úgy, mint a klasszik női munkák. És akkor ez egy olyan átlagcsalád, ahol van kert és kandalló/kazán. Nem panel, ahol gyakorlatilag néhány barkácsmunkán kívül a férfias elfoglaltságot maximum a kocsi állandó macerálása jelenti, vagy legfeljebb télen a hólapátolás, vagy a zsebkendőnyi "pázsit" évi kétszeri megnyírása.

Még tovább megyek. Ha egy pasi elmosogat, berak egy mosást, kitereget, takarít, akkor ezek mind-mind dicsérni való, a pasi nagyszerűségét alátámasztó tényezők (hányszor hallottam, ahogy a nő azt mondja, hogy de hát a férje sokat segít, még mosogat is). Míg ha egy nő megcsinálja ezeket, akkor az amolyan pipa, még csak rendes asszony sem lesz ettől belőle. Ha viszont nem csinálja, akkor világ lustája, rendetlen, igénytelen, stb.

Még tovább. Az, hogy egy nő vékony, ápolt és szép legyen, megintcsak minimum. A pasik a megcsalás okaként nagyon gyakran hozzák fel, hogy mert amikor otthon maradt a gyerekekkel, az addig ápolt, vékony nő meghízott (nem fogyott le a terhesség után), elhanyagolta magát, állandóan melegítőben jár, igénytelen lett (és persze, nem igényli már a szexet, de ezt egy másik fejezetben fejtem ki). Míg ha egy pasi megnősül, és meghízik, és nem ad már magára, az rendben van, egy nő ne érveljen azzal, hogy ő már azért nem kívánja a férjét, mert az éppen harminc kilóval több, mint az a sportos, kockás hasú valaki, akihez hozzáment.

Ha mindezeket összegezzük, azt kapjuk, hogy a nő napi két-három órán keresztül csak házimunkát végez a normál munkája mellett, amiért nem jár dicséret, az elhanyagolásáért viszont komoly megvetést és szankciókat kap. Ez a mennyiség hétvégén, amikor nem dolgozik, és elvileg pihenhetne, hirtelen megduplázódik-triplázódik, és gyakorlatilag alig várja már, hogy hétfőn mehessen dolgozni. A pasi heti két-három órát tölt "férfias" munkákkal, amiknek eredménye dicséretet indukál, sikerélménnyel jár, ha elhanyagolja, azért viszont hetekig, akár hónapokig nem jár szemrehányás. És igaz, hogy a férfiak általában több időt töltenek a fizetett munkájukkal, de ezért őket nagyobb elismerés és presztízs is illeti meg. Ráadásul az tök természetes, hogy ha apu hazajön, akkor fáradt, és pihennie kell, míg egy nő általában nem mondhatja ugyanezt.

Ez egy totál sablonos kép, és természetesen túlzásokat is tartalmaz, de a hagyományos családmodellben élő családokat igen szemléletesen írja le. Az eredmény a nő teljes túlterhelése, mindenféle megbecsülés nélkül, a pasiknak viszont sok szabadidejük marad, és ehhez még sok megbecsülést is kapnak. Ez egyenesen vezet a nők elsárkányosodásához, mert az állandó frusztráció és fáradtság agressziót szül. Morgósak, kedvetlenek és elhanyagoltak lesznek. Mind fizikailag, mind lelkileg kimerülnek. Állandóan ingerültek a férjükre, és általában ők maguk sem értik, hogy miért. Ha nem is mondják ki, a fejükben mindig pörölnek a másikkal. És nem is értik, hogy miért nem boldogok, miért nem érzik jól magukat a bőrükben. És ennek előbb-utóbb a pasi telefonjának böngészése, féltékenykedés és válás lesz a vége.

Pedig lehetne ezt másképp. Igaz, minden a neveléssel kezdődik. Míg az tök természetes a legtöbb családban, hogy a lánygyereket nagyon hamar "befogják" házimunkára, tanulgat főzni, felsöpörni, porszívózni, addig a fiúknak ezt nem kell csinálni, sőt, még kamaszkorukban és felnőttként is kiszolgálja őket az anya (nem egy olyan negyvenes pasast ismerek, akire a mai napig az anyukája főz vagy mos, bár a pasi már "önálló" háztartásban él. Csak épp anyuhoz jár enni, és hétvégenként oda viszi a szennyesét is). Így azért elég nehéz elvárni, hogy amikor megnősül-összeköltözik egy lánnyal, önként és dalolva lásson neki a házimunkának. Elvégre megszokta, hogy a nő azért van, hogy őt kiszolgálja. Ha ezen sikerül továbblépni, akkor jön a következő kifogás: a férfi nem ért a mosáshoz, nem tud takarítani, stb. Mondják ezt olyanok, akik simán tudják használni a fűnyírót, láncfűrészt vagy magas nyomású  mosót. Érdekes módon amikor a nő elválik tőlük, és mondjuk nem találnak azonnal új "házvezetőnőt", akkor simán képesek mindezen feladatokat ellátni - mindaddig, amíg új nő nem kerül az életükbe. Akkor aztán varázslatosan elfelejtik újra.
Sőt. Sok pasi főz, ha jön a család vagy a haverok - bográcsban vagy grillen, és még büszke is a szakácstudományára. Ugyanakkor azt fennen hangoztatja, hogy ő csak húsokat tud elkészíteni, "rendes" ételt nem. Hát persze, mert olyan nagy a különbség.

De hogy ne legyek ennyire feminista, elmondom a fordítottját is. Láttam már olyan párt (egyet), ahol a pasi végezte a házimunkát, a gyereknevelést, mindent, a nő meg nem nagyon csinált otthon semmit. És bár kétségtelenül érdekes volt, az eredmény ugyanaz volt pepitában: a pasi volt túlterhelt és boldogtalan, és egyre házsártosabb (és még potencia-problémái is voltak), míg a nő nem is értette, hogy ez most mi, így működtek az elmúlt sok-sok évben, akkor miért nem lehet ez így jó tovább. Elvégre, ő azért ezzel a férfival kötötte össze az életét, mert ő nem várta el tőle, hogy házitündérkedjen.

Összegezve: mindaddig, amíg egy pár nem egyenlően osztja el az otthoni munkát, addig az egyik fél túlterhelődik és folyamatosan frusztrációt él meg, a másik pedig sikerélményekkel és pihenéssel gazdagodik, amit nem igazán szeretne feladni. Ha ezt a gordiuszi csomót sikerül elvágni, és - az egyéni óhajtásokat lehetőleg figyelembe véve - egyenlően felosztani a munkát, akkor a problémák ezen része elég jól képes lesz elsimulni. Egyenlőség alatt azt értem, hogy az időrabló, de sikerélménnyel nem járó "női" munkák időarányosan és mindkét félnek pihenésre is lehetőséget biztosítva legyenek elosztva, úgy, hogy egyikük se érezze, hogy kitol vele a másik. Ez sokszor nem könnyű, de házat építeni, gyereket nevelni vagy új kocsit venni sem könnyű, azok meg mennek, úgyhogy ezzel is meg lehet birkózni. Az is fontos, hogy ne kelljen állandó "kézi vezérlés", vagyis ne kelljen a "lustábbik" felet állandóan megkérni, hogy mosogasson el, tegyen be egy mosást vagy épp söpörjön fel. Mert ha kérni kell, akkor szívesség, amit jófejségből megcsinál a másiknak, nem pedig egyenlően elosztott házimunka. Ne tegyünk egymásnak szívességet azzal, hogy a háztartást működtetjük (csak tényleg szeretetből és ritkán, hogy maradjon neki értéke), elvégre közösen vállaltuk, hogy így teszünk. Ha kell, figyeljünk meg egy hetet, hogy mennyi és milyen házimunka van, naponta írjuk össze, hogy ki mit és mennyit csinál, majd osszuk fel újra. És igen, szörnyű, hogy a fárasztó munkanap után nem lehet egy sörrel leheveredni a tévét elé, pihenkélni egyet, de gondoljunk arra, hogy a párunk eddig sem tette ezt. Amint ki tudunk lépni a hagyományos családmodell keretei közül, és egyenlőségen alapuló háztartást működtetni, egy nagy lépést tettünk a hosszú ideig jól funkcionáló párkapcsolat felé.

És mivel minden részben igyekszem könyveket ajánlani, a háztartás témában a Hétköznapi hímsovinizmus című remek könyvet ajánlanám mindenki szíves figyelmébe. Egy nagyon rövid idézet ízelítőül:
"Végezetül egy kis trükk arra, hogyan ismerhetik fel a férfiak saját hétköznapi hímsovinizmusukat a párkapcsolatukban. Bármely közös élethelyzetben, mely a teret, az időt, személyeket vagy javakat érinti, tegyük fel a kérdést: ami rám érvényes, érvényes-e a páromra is. Ha a válasz nemleges, nyilvánvaló, hogy egyenlőtlenségről van szó."

A párkapcsolatokról - 1. rész

Miután magunk maradtunk, leírom az újabb agymenésemet is. Elég sokszor találkozom párokkal, akik különféle párkapcsolati problémával jönnek hozzám. Már sokan sokféle modellt állítottak fel, hogy mitől működik vagy nem működik egy párkapcsolat, itt az ideje, hogy én is előálljak a sajátommal, amit egy ideje már csiszolgatok. Egyelőre úgy tűnik, hogy elég jól összefoglalja a főbb területeket, amit egy kapcsolatban egyenlően lenne jó működtetni. Igaz, tapasztalatom szerint elég kevés olyan férfi van, aki ezeket képes el is fogadni.

Először is néhány alapvetés: hosszú ideje fennálló párkapcsolatokról beszélek, tehát akik legalább nyolc, de inkább tizenix éve vannak együtt. Olyan párkapcsolatokról beszélek, ahol a felek együtt jöttek el hozzám, tehát nem csak egyik vagy másik fél akarja megjavítani, hanem mindketten. És ahol van gyerek. Vagy több gyerek. Tehát ahol már megjelentek a szülői szerepek is a kapcsolaton belül.

Még egy fontos tényező: hiszem és vallom, hogy a párkapcsolatot mindkét félnek egyenlően kell ápolni. Ahol csak egyikük erőlködik, hogy fennmaradjon a kapcsolat, ahol csak az szenved, aki jobban szeret, ott a legtöbbször már nincs remény. Ott már így vagy úgy, de megjelent a harmadik, ott már hazudás van, meg fogcsikorgatás. És olyankor nem is szoktam vállalni, hogy segítsek. Mert nem igazán van értelme.

Naszóval. Öt olyan tényező van, ami szerintem esszenciális egy kapcsolat minőségi fennmaradása szempontjából. Ebben a posztban csak az elsőt járom körül, de azért felsorolás-szerűen megemlítem mind az ötöt. Ezek pedig:

  1. kommunikáció
  2. háztartás
  3. pénz
  4. szex
  5. gyereknevelés

Tehát az első pont: egyenlőség a kommunikációban. Ez olyan alap, ami ha nincs meg, akkor az összes többiről teljesen felesleges beszélni.

A kommunikációbeli egyenlőség egyfelől feltételezi, hogy a kapcsolatban nincs szóbeli bántalmazás. Vagyis az egyik fél nem próbál rendszeresen beszólogatni, a másik rovására viccelődni, kiabálni, leordítani, úgy beszélni, hogy a másik mindenképpen vesztesnek érezze magát. Bármilyen furcsa, rengeteg kapcsolatban van szóbeli bántalmazás.(A kedvenc kérdésem: érezte-e már azt, hogy fél elmondani a véleményét a párjának. Ha a válasz igen, akkor érdemes tovább kutakodni, ott bizony elnyomás lesz, és egyenlőtlenség.) A fizikai bántalmazást elítéljük (általában, bár Terike esetében 420 000 forinttal megelégszik a magyar bíróság), azt majdnem minden nő elmondja, hogy ha megütné a párja, akkor elválna tőle (bár általában akkor sem teszik, sajnos), de azt nem veszik észre, nem is tudatosul bennük, ha szóbeli bántalmazás éri őket. Ennek részben a szülői nevelés az oka (a szülők nagyon gyakran élnek ezzel az eszközzel, hogy csak közismert kiszólásokra utaljak: olyat kapsz, hogy a fal adja a másikat; hülye vagy - és a kigúnyolás ezernyi formája, pl. kukás se lesz belőled; állandó hasonlítgatás testvérhez, osztálytárshoz, bárkihez; csúfolás, viccelődés, stb.), részben pedig az a társadalmilag elfogadott viselkedés, hogy a fiúk úgy hozzák a lányok tudtára az érzelmeiket, hogy bántják őket (Anya, Pistike meghúzta a copfomat! - Akkor tetszel neki!). Aki még nem olvasta, annak szívből ajánlom Patricia Evans Szavakkal verve című könyvét, alapmű a témában.

Szintén a kommunikációs problémák közé tartozik, ha valaki nem tud asszertíven kommunikálni. Ha csak agresszívan vagy passzívan vagyunk képesek beszélni, akkor bizony a "beszélgetéseink" mindenképpen nyertes/vesztes csatákká lesznek, és nem viták, hanem veszekedések lesznek belőlük. Ha folyton csak gyűjtögetjük a sérelmeinket, és évekkel később is azokat emlegetjük, csak hogy aktuálisan egy teljesen más kérdésben "legyőzzük" a partnerünket, az egészen biztosan nem szolgálja a boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatot.

Képesnek kell lennünk meghallgatni a másikat. Ha folyton tanácsokat osztogatunk, mindent jobban tudunk, a másik helyzetének valódi megértése helyett felületes okosságokat mondogatunk, azzal csak azt segítjük elő, hogy ne mondja el a problémáit. Sőt, egy idő után már az örömeit sem. Persze, akkor el lehet kezdeni egy újabb veszekedést azért, mert nem mond el semmit, de az vajon kinek jó.

A leggyakoribb kommunikációs probléma pedig az, hogy egyszerűen nem szánunk elég időt a beszélgetésre. Egyfelől mindenki dolgozik, sokan sokat dolgoznak. Tipikus, hogy apu/anyu hazajön a munkahelyéről, és még otthonról is elintéz egy csomó vállalati e-mailt, céges telefont, bárakármit. Aztán fáradtan leül a kanapéra, előveszi a mobilját/táblagépét/számítógépét, és elkezdi megnézni a híreket, üzenőfalat, blogokat, akármit. Mire mindenki megvacsorázik, a gyerekek is ágyba kerülnek, már mindkét felnőtt fáradt, pihenni vágyik - tehát bekapcsolják a tévét, és kész. Azon alszanak el. Beszélgetés csak napközben, sietősen, telefonon vagy valami chatprogramon - esetleg sms-ben - zajlik, és általában csak az aktuális teendők megbeszélésére szorítkozik (ki megy a gyerekért, ki vásárol be, megyünk-e hétvégén anyádhoz, stb.). Nincsenek olyan időszakok, időpontok, amik olyan tevékenységet foglalnának magukban, ahol felnőtt társalgást, beszélgetést folytatna egymással a pár két tagja. Mindenfélére van idejük, csetelni a barátokkal, meccset nézni, idétlen reklámokat bámulni - de egymással minőségi időt tölteni nem.

Időnként egy-egy kapcsolat megmentésére már ennyi is elég. Megtanulni szóbeli bántalmazás nélkül kommunikálni, hiszen szeretem a másikat, nem akarom bántani. Megtanulni meghallgatni, amit mond. Valóban meghallgatni, nem csak csendben lenni, amikor beszél. Megtanulni énüzenetekben kommunikálni, hogy ne azt éreztessem a másikkal, hogy ő a hibás, hanem azt mondjam el, ami nekem nem megfelelő. Megtanulni jól kérdezni, hanyagolni a "miért" kérdést (mert felelősségre vonást implikál, akaratlanul is!), és kifelejteni a beszélgetésből az eldöntendő kérdéseket (és most nem arra gondolok, hogy elmész-e a gyerekért, hanem arra, amikor valóban beszélgetünk). És ami a legnagyobb csodát tudja tenni: megtanulni minőségi időt tölteni együtt. Minőségi idő az, mikor nincs semmilyen képernyő a közelben. Sem tévé, sem mozi (a mozi nem minőségi idő, ezt muszáj aláhúznom sokszor. Akkor minőségi idő, ha sétálva megyünk oda, megnézzük a filmet, utána pedig étteremben együtt vacsorázunk. Ebben az esetben is csak a séta meg a vacsora az, a filmnézés maga nem), sem tablet, sem ipad, sem telefon. Egyik sem. Nem azt jelenti a minőségi idő, hogy ülünk és bámuljuk egymást, dehogy. Lehet közben egy sor dolgot csinálni, pl. főzni, vacsorázni, port törölni, vasalni, kapálni, táncolni, társasjátékozni, kártyázni, mittudomén. A lényeg, hogy miközben csinálunk valamit, aközben lehessen beszélgetni. Nem, tévénézés közben nem lehet. Tessenek kipróbálni. Egy beszélgető társaság kellős közepén tessenek egy tévét bekapcsolni. Az a szemét vonzza a szemet és a figyelmet. Előbb-utóbb elhal a társalgás, vagy a tévében hallott dolgok körül kezd el forogni. Számomra ezért rémítő, hogy egyre többektől hallom, hogy tévénézés közben esznek. Az egyik legbiztosabb helyzet, ahol egy család beszélgetni tud, az az étkezés. Mert olyankor leülünk, eszünk, és beszélgetünk. Néha apróságokról, néha fontos dolgokról. De a lényeg az, hogy lehet, szabad, érdemes és ildomos beszélgetni. Ha szól a tévé vagy a rádió, akkor épp ez a hangulat megy a kukába. Akkor is, ha elvileg csak a zenéért kapcsolatuk be. És ami még nagyon fontos: egy párnak kell, hogy legyen saját ideje, amikor a gyerekek nélkül tud beszélgetni. Mert kell idő a gyerekekre, meg kell tudni hallgatni őket is, hogy mi volt a suliban (mármint a barátokkal mi történt, milyen élmények érték, és nem azt, hogy hanyast kapott a miből), mit láttak-hallottak, amit meg szeretnének beszélni, de iszonyú fontos az is, hogy a pár két tagja egymással is beszélgessen, a gyerekektől távol, nélkülük. Mert különben Anya és Apa lesznek, elveszítik a saját keresztneveiket vagy beceneveiket, és csak intézményesült gyereknevelő szerepük fog működni, a szerelmes, a vicces, a felnőtt témákról felnőtten beszélgetni tudó énjük meghal lassan - legalábbis a párkapcsolaton belül. És akkor lesz majd az, hogy egyik vagy másik "megtalálja a lelki társát" (ahányszor én ezt a közhelyet már hallottam, jaj!), vagyis olyan kollégát-volt osztálytársat-régi szerelmet, akivel napközben tud felnőtt társalgást folytatni, míg a párjával otthon, este már nem.

A második részben a háztartási feladatok egyenlő megosztásáról lesz szó. Iszonyú fontos téma, még ha ma, kis országunkban erről minimális szó esik.

Még egyszer az oktatásról röviden

Sokféleképpen lehet gondolkodni az iskolák átalakításáról. Ezt ma és régebben is nagyon sokan nagyon sokféle szempontból megteszik és megtették.

Én nem.

Én egy kérdést igyekszem feltenni, körüljárni, és arra a magam módján válaszolni. A kérdés a következő: mit tanítson az iskola? Ez egy teljességgel filozófiai kérdés, amit inkább csak a magam gyönyörűségére, elméleti síkon igyekszem megválaszolni - a magam teljesen szubjektív nézőpontjából. Nem kívánok semmilyen, bárki életére vonatkozó következtetést levonni, nem kívánok semmilyen veszekedést, pláne nem személyeskedést provokálni. Csak elmélkedem.

A mai iskola mögött meghúzódó szemlélet nagyjából az, hogy tanítsunk rengeteg lexikális ismeretet, mert sosem tudhatjuk, mire lesz szükség a nagybetűs életben. Minél több tudományterület minél többféle felfedezését, történetét, tudásanyagát próbáljuk meg átadni a gyerekeknek, lehetőleg ne túl nagy óraszámban (elsősnek 26, nyolcadikosnak 32, szakközépiskolásnak 40 a köznevelési törvény szerint! A 14 éves gyerek még nem dolgozhat, napi négy órában sem, mert jaj, ő még gyerek, de a heti 32 óra napi 6-7 iskolai órát és minimum 2-3 óra otthoni felkészülést jelent! Összeadta ezt valaki, hogy ez napi 8-10 óra tanulással töltött idő? A szakközépiskolásnak meg 10-12! Minden nap!), és koncentráljunk az olyan tudásra, melyet "általános műveltség" címszó alatt szokás emlegetni. És mozogjon sokat a gyerek, heti öt testnevelés kell, és gondoskodjunk az erkölcsi műveléséről is, hittan vagy erkölcstan heti egy órában elég lesz erre. Olyan órák, amik a közösséget fejlesztenék, vagy valamiféle összetartozást erősítenének a gyerekekben, esetleg ahol az ő problémáik előkerülhetnek, nincs a tananyagban (a hivatalosban). Az iskola tehát általános tudást, ismereteket ad, lexikális, számon kérhető ismereteket, melyeknek a mennyiségi tudása egyenlő a gyermek jó teljesítményével. Ez az explicit célja az én látásmódomban.
   Implicit a jelenlegi oktatási rendszer elsősorban szorongani tanít. Szorongani, hogy megvan-e a füzet, a tanszer, a tornadressz. Hogy kész-e a házi feladat. Hogy elég-e a bemagolt ismeret. Hogy az otthon gyakorolt példák lesznek-e a dolgozatban, vagy valami váratlan. Hogy feleltet-e a tanár. Hogy rossz- vagy jókedvvel jön-e be. Hogy fog-e ma kiabálni. Megszégyenítenek-e ma az egész osztály előtt. Lesz-e ma olyan, aki verekedni akar, vagy elveszi valamimet. Felvesznek-e (a nyolcosztályosba, hatosztályosba, a választott középiskolába, egyetemre). Sikerül-e az érettségi. Lesz-e benne olyan kérdés, amire nem tudom a választ. Elég jó vagyok-e. Megfelelek-e. stb.
   Másodsorban megtanít sunyítani. Hallgatni, ha a tanár nyilvánvaló igazságtalanságot követ el. Hallgatni, ha egy társamat bántják, és nem szolidárisnak lenni. Befogni a számat, ha nem kérdeznek. Nem nyilvánítani véleményt.
Megtanít csalni, puskázni, kijátszani a szabályokat. Mert ez a tempó, ez a mennyiség (főleg bizonyos iskolatípusokban) már nem bírható, főleg ilyen elvárások és szorongás-szint mellett nem bírható másként, csak csalással.
   Megtanít közömbösnek lenni. Közömbösnek a többiek problémái iránt (ide értve a tanárét is).
   Megtanít versengeni, állandóan jobbnak lenni akarni másoknál, vagy éppen
   megtanít feladni, már nem is küzdeni, belenyugodni abba, hogy én sosem lehetek (ötös, jó tanuló, szorgalmas, stb.).

Amit szerintem (nem tudom, hogy emeljem ki, hogy ez egy magánvélemény, amivel örömmel veszem, ha vitatkoznak, de ennek része lenne az is, hogy tessenek elmondani, önök hogyan gondolják, mit tartanak jónak, mi az önök véleménye, nem csak az, hogy amit én írok, az hülyeség. Én felvállalom, hogy hülyeségeket írok, de tessenek már érvelni, alternatívát javasolni, nem csak leszólni, kérem.) szóval amit szerintem az iskolának tanítania kellene, az képesség.
   Képesnek lenni az értő olvasásra. Nem csak a tanulók felénél-kétharmadánál, hanem mindenkinél. Annál is, akinek részképességzavara van. Annál is, aki hat éves korára még nem érett meg az iskolai tanulásra. És annál is, aki el tudja olvasni a szöveget, szépen, hangosan is, de sosem jut el odáig, hogy fel is fogja. Mert most nincs idő a tantervben a lemaradókra, későn érőkre. És talán nem olvasónaplókat kellene íratni, hanem valahogy az olvasást megszerettetni. Nem tudom, hogyan. De ahogy most van, az biztosan nem ezt a célt szolgálja.
   Képesnek lenni tanulni. Az előző poszt alatt olyan szép komment foglalja össze, amit erről gondolok, hogy nem is bővítgetném tovább, abban minden benne van.
   Képesnek lenni reális önértékelésre. Tudni, hogy miben vagyok erős, és miben nem. Elfogadni, hogy ami nem az erősségem, azt nem kellene erőltetni, amiben viszont jó vagyok, azt tűzön-vízen át csinálni. Ha élsportoló vagyok, akkor azt. Ha introvertált könyvmoly, akkor azt. Ha kreatív és a megoldandó problémákat gyakorlati oldalról látni képes, akkor azt. Ha a számok a mindenem, akkor azt. Ne kelljen mindig mindenből jól teljesíteni. Ne kelljen kitűnőnek lenni. Ne az legyen az etalon, aki fogát összeszorítva éjfélig tanul, hogy mindenből meglegyen az ötös. Hanem az legyen a mérce, hogy számomra mi az, ami elérhető. Jucikának, aki erős túlsúllyal küzd, ne ugyanaz a teljesítmény legyen már ötös testnevelésből, ami a versenyszerűen atletizáló Gábornak. Lássuk már meg, hogy képességeink különböznek. És ugyanígy: aki hideglelést kap a számoktól, annak sokkal nagyobb erőfeszítést jelent bizonyos matekpéldák megoldása, mint annak, aki számológéppel a fejében született. Szokás készségtárgyakról és nem készségtárgyakról beszélni. Szerintem meg minden készségtantárgy. Van, aki hallja a helyesírást, és ösztönösen jó helyesíró. Van, akinek vért kell izzadnia, míg megtanulja, hogy a bagoly -ly, és nem bagoj (és a muszáj sem -ly). Ez egy képesség, ami természetesen fejleszthető, de míg azt nem várjuk el, hogy mindenki festőművész vagy énekes legyen, az ötös helyesírás mintegy említésre sem méltó minimum. Holott van, aki sosem tudja megtanulni (és jelzem, amikor a szövegszerkesztőkben van helyesírás-ellenőrző, már talán nem is olyan esszenciális, mint régen). Szóval hagyni kellene, hogy a gyermek önértékelése reális legyen, legyen tisztában az értékeivel, mert akkor azokat jobban is kibontakoztathatja. És talán a jegyeket, ha egyáltalán kellenek, nem valamiféle képzelt objektív skála szerint kellene osztogatni, hanem ahhoz mérten, hogy abba mennyi erőfeszítést tett az adott gyerek. Őhozzá, az ő képességeihez viszonyítva.
   Képesnek lenni kérdezni. Azt látom, hogy nagyon kevesen tudnak kérdéseket feltenni elhangzott információk, olvasott cikkek, könyvek kapcsán. Nem tanítjuk meg, hogy létezik olyan, hogy forráskritika. Jelenleg az tanítódik, hogy amit a tanár mond, amit a tankönyv ír, az szentírás (ismét csak tisztelet azoknak, akik oktatják a tanulóikat erre, de a kerettantervben nincs forráskritika). Nem tanítják, hogy mindennek van többféle oldala. Nem tanítanak meg érvelni, vitatkozni, álláspontot személyeskedés nélkül kifejteni. Nem tanítják meg, hogy a vitának kultúrája van, melynek írott és íratlan szabályai egyaránt vannak. Nem tanítják, hogy legyünk képesek saját véleményt alkotni, összegezni, nem érzelmi alapon állást foglalni. Az iskolákban jelenleg nem mutatnak be egymásnak ellent mondó tudományos vélekedéseket, pedig ilyenek vannak szép számmal. Statikus világképet tanítanak, nem mutatják meg, hogy mai tudásunkból nagyon sok minden csak hipotézis, bár kétségtelenül a jelenleg leginkább elfogadott hipotézis, de hogy emellett létezik nagyon sok másik hipotézis, ami lehet, hogy hamis, de lehet, hogy csak még nem tudunk eleget. Megtanítani, hogy sosem fogunk eleget tudni, akkor sem, ha minden elérhetőt megtanulunk. Mert minden változik, minden fejlődik, és ami alapigazság volt húsz éve, az bármikor megdőlhet. Megtanulni elviselni a bizonytalanságot, hogy nincs biztos, csak valószínű. És nincs általánosan vett szép, hanem minden relatív. Hogy van, akinek a versek jelentik a mindent, van, akinek a komolyzene, de olyan is akad, aki a természetben vagy éppen az üvöltő rockzenében találja meg a katarzist. És minden attól szép, hogy sokszínű.
   Képesnek lenni szorongás-mentesen élni (és nem a vizsgadrukkra gondolok, mert az facilitáló, hanem a kőkemény, debilizáló szorongásra, az állandó bizonytalanságra, pánikra, pszichoszomatikus tünetekre). Tudni, hogy az ismeretlen az nem rossz, nem ellenség, csak más. Elfogadni, hogy nem lehetek tökéletes. Elfogadni, hogy tökéletes vagyok (egy másik síkon, más értelmezésben). Elfogadni, hogy tévedhetek, változhatok, meggondolhatom magam, és attól még ugyanaz maradok. Elfogadni, hogy gyarló és érzelmileg vezérelt kis ösztönlények vagyunk, akárhogy racionalizálunk. Elhinni, hogy célja és értelme van az életnek.
   Képesnek lenni normálisan beszélgetni. Nem lenézni másokat, amiért más a véleményük. Nem leszólni, megverni másokat, amiért nem azonosak az értékeink. Tiszteletben tartani önmagunkat, egymást, másokat, a másságot, a különbségeket, amik nem csak elválasztanak, de össze is kötnek. Asszertívan kommunikálni, hogy abbahagyjuk végre azt a viselkedést, hogy aki meggyőzi a másikat, az nyer, az erősebb, annak hatalma van. A beszélgetés nem kell, hogy hatalmi kérdés legyen, nem arról szól, hogy ki nyer és ki veszít. Mindenki veszít, aki nem megismerni akarja a másik álláspontját, hanem megváltoztatni.
   Képesnek lenni normális párkapcsolatra. Nem olyanra, ami a hiányainkat próbálja kompenzálni, vagy amivel a szüleinknek akarunk megfelelni. Nem olyanra, ahol elnyomás és agresszió van. Nem olyanra, ahol egyik vagy másik fél csak jobb híján van együtt a másikkal. Nem olyanra, ahol egyik vagy másik fél kihasználja a másikat. Nem olyanra, amiben nem vagyunk boldogok. Nem olyanra, aminek nem lehet normálisan véget vetni, közös megegyezéssel. Jaj, ide nagyon hosszasan tudnék sorolni dolgokat, de inkább nem teszem.
   Képesnek lenni egészséges, felnőtt, boldog és kiegyensúlyozott életet élni. Na, ehhez kell egy halom ismeret, egy csomó képesség és rengeteg önismeret. De szerintem az iskola célja éppen ez kellene legyen. Vagy legalábbis ennek megalapozása. Mert szakmát, hivatást, lexikális tudást egész életünkben tanulhatunk, úgyis holtig tanulunk, egyre inkább. Viszont megfelelő önértékelést, pozitív gondolkodást, optimizmust, önszeretetet, társas kapcsolatokra való fogékonyságot, tiszteletet leginkább gyermekkorban lehet megalapozni. Felnőttként sem lehetetlen, csak sokkal nehezebb.

Szóval, még egyszer: nem célom az iskolarendszer átalakítása. Csak filozofálgatok, teljesen légből kapott hülyeségeket sorolok. De ez itt az én blogom. Ha nem tetszik a véleményem, ne tessék olvasni, én nem fogom fizetett hirdetésben senkinek sem az orra alá tolni. Mert tudják: a magyar reformok működnek.

Tapasztalatok, melyek az oktatásról szóló posztot megalapozták

Számomra egészen váratlan módon az előző írásom hihetetlen tömegű embert vonzott ide. Nem dicsekvésként mondom, de több, mint tizenháromezer emberhez jutott el. A visszajelzések (nem csak az itteni kommentek, hanem email-ek, facebook-os kommentek és üzenetek) elég vegyesek, a teljesen egyetértek-től a menj a manóba, mit szólsz bele, úgysem értesz hozzá-ig. Viszont úgy tűnik, lement a roham, úgyhogy azon keveseknek, akik maradtak, elmondom, miért és hogyan jutottam el odáig, hogy azt a kilenc pontot megfogalmazzam.

A kedvenc ellenérv, ami a poszt alatti kommentekben is többször megfogalmazódott, hogy ezeket a dolgokat nem az iskola dolga megtanítani. Ha működik a család, akkor ezekről a dolgokról úgyis szó esik, ha meg nem, akkor a tanár hiába magyaráz, a családi minta erősebb lesz mindenképp (igaz, egy-két itteni kommentelőtől azért megkérdezném, hogy az értő olvasást mikor hagyták ki a tanulmányaikból, de mindegy :D).

Én nem tudom, hogy akik ezt írják, pedagógusok-e, én gyanítom, hogy igen. Én meg elmesélem, hogy pszichológusként mit tapasztalok. Szeretném hozzátenni: én csak és kizárólag felnőttekkel foglalkozom, gyerekekkel nem (volt időszak az életemben, mikor igen, tehát láttam már élőben gyereket, de amiről itt szó lesz, az mind-mind felnőttekkel való tapasztalatok összegzése. A felnőtt az 18-tól 70 évig egy igen tág csoport, három generációnyi embert jelent). A hozzám forduló emberek nyilván problémával küzdenek, különben nem ülnének nálam. A nyolc általános végzettségtől a több egyetemi diplomáig minden van. Nem mondanám reprezentatívnak a mintát, mert általában csak a középosztály az, aki nálam megfordul, az alsó középtől a felső középig. Tudják, mit tapasztalok a hozzám fordulóknál? Szinte mindenkinél? Egységesen?

Hát például azt, hogy komoly stresszkezelési nehézségeik vannak. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak olyanok, akik képesek jól kezelni a krízishelyzeteiket, a munkahelyi problémáikat vagy éppen a párkapcsolati zavaraikat. És bizony, a legtöbb esetben kiderül, hogy bár nagyon rendes szüleik vannak (ismétlem: középosztálybeli családok!), azért apa bizony ivott (bár már leszokott róla, vagy belehalt), anya nyugtatót szed (vagy szedett, vagy ő is iszik kicsit néha), vagy depressziós, vagy a munkájába temetkezik, vagy csak a családnak él. Ha megkérdezem a hozzám forduló, bármilyen korú embert, hogy a szülei boldogok-e, elenyésző százalékuk válaszolja, hogy igen (konkrétan eddig háromszor hallottam, többszáz kliensből). Majdnem minden ilyen kliensnél kimutatható, hogy a stresszkezelési nehézség már a család előző generációjában is fennállt, csak nem fordultak vele szakemberhez, vagy pszichiáterhez mentek, aki gyógyszerrel orvosolta a problémát (vagy a jó öreg alkohol, ugye). Sőt, nyilván a nagyszülők sem voltak nyugodtak, de ott még az egy-két világháború azért elég ütős érv az idegességre. Aztán a hozzám forduló kliens megtanul relaxálni, és családi minta ide, szocializáció oda, mégis megnyugszik, és hosszú távon is sokkal eredményesebben tud stresszt kezelni. Még akkor is, ha egy csomó külső körülményen nem tud változtatni, marad a devizahitel (bocsánat, már a forintosított, jóval magasabb törlesztőt jelentő, hosszabb futamidejű hitel), a kicsit megunt kapcsolat vagy a nem túl érdekes munkahely. Vagy ha a fiatal felnőtteket nézzük (18-24 év): képesek jobban vizsgázni, kevesebb drukkal, jobban teljesítenek, és még a megbetegítő családi körülményeket (hiszen ők még együtt élnek az alkoholista apával vagy a full depressziós anyával) is sokkal könnyebben képesek elviselni. Én azt gondolom, hogy a társadalom részéről nagy luxus abban bízni, hogy mindenki eljut előbb-utóbb pszichológushoz, megtanul 10 alkalom alatt relaxálni, és jobb és teherbíróbb munkavállalóvá válik. Azt gondolom, hogy még nagyobb luxus ezeket az embereket nyugtatókkal és alkohollal tömni (ez utóbbi kiváló szorongás-csökkentő, csak sajnos picinykét addiktív, akárcsak a nyugtatók és altatók), valamint előbb-utóbb leszázalékolni, még mielőtt elérték volna a nyugdíjkorhatárt. Iszonyú luxus kiváló, szorgalmas embereket hagyni fiatalon szívrohamban, cukorbetegségben vagy stroke-ban meghalni hagyni, csak mert rosszul kezelik a stresszt, és ezáltal nem megfelelő életmódot élnek, képtelek kikapcsolni, lazítani. Főleg akkor nagyon nagy luxus ez, ha tulajdonképpen megtehetnénk, hogy hat éves kortól megtanítsuk őket arra, hogy el tudják engedni magukat, és a szorongásaik nagy részét. Lehet azt mondani, hogy ez nem az iskola dolga, meg a család úgyis visszahúz, de én erre azt mondom, hogy ha csak a diákok felénél eredményes lenne, az pont feleannyi ideges, beteg embert jelentene.

Sokan felakadtak a szexen. Hogy azt normális családban megbeszélik. Hát, én biztos csupa rossz emberrel találkozom. Kinek van gyereke az olvasók között? És szülője? Tessenek nekem leírni, hány éves kortól kell beszélgetni a gyerekkel a szexről? Miről beszélünk velük, amikor szexről beszélünk? Ki meséli el, hogyan kell jól szexelni? Ki mondja el a saját gyerekének, hogy életében kétszer érezte azt, hogy hüvelyi orgazmusa van, az összes többit csak eljátszotta? Hányan mernek valóban őszintén beszélni a gyerekeikkel a szexről? Hányan mesélnek a lányuknak-fiuknak a G-pontról, arról, hogyan lehet azt megtalálni? Hányan mondják el, hogy a fiúcskáknak jó lenne az első néhány önkielégítéstől arra törekedni, hogy ne süljenek el tíz másodperc alatt? Hogy nekik kell tudni elnyújtani az élményt? Hányan mesélik el a lányaiknak, hogy nekik fejben dől el, hogy képesek-e az orgazmusra, és hogy csak akkor fog menni, ha el tudják engedni magukat és a kontrollt a helyzet felett? És - ez nem tréfa, tényleg sok ilyen van! -, hogy a fitymaszűkületet minél korábban meg kell műteni, és a legcélszerűbb a körülmetélés, mert az biztos nem nő vissza
Ha ezt mindenki megbeszéli a gyerekével annak terhelhetőségéhez és érdeklődéséhez igazodóan, akkor tényleg nem kell a suliban erről szólni. Én viszont azt tapasztalom, hogy a mostani 18-19 éveseknek sincs semmi fogalmuk semmiről. Néznek pornót egészen kicsi kortól, persze, de a lényeg abban nincsen benne. A képben ábrázolható részletekről túl korán és szélsőségesen eltorzított formában, az érzelmi dolgokról sosem kapnak felvilágosítást. Aki nem hiszi, kérdezze meg őszinte kíváncsisággal a gyerekét, hogy mit tud erről az egészről. Szerintem lesznek meglepődések.Vagy beszélgessen őszintén a szüleivel erről.
A 30-40 éves korosztály még szörnyűbb. A házastársak egymással sem beszélnek a szexről, a vágyaikról, semmiről sem. A legtöbben saját magukkal, a testükkel, a kívánságaikkal sincsenek tisztában. Ezt a korosztályt még teljesen prűd szülők nevelték (mély tisztelet a kivételnek), akik szerint a téma tabu, nem beszélünk róla. Na, és ők nevelik a mostani fiatalokat. Amíg ezek a dolgok nem lesznek pironkodás és szégyenkezés nélkül megbeszélhetőek, addig igenis az iskolának kellene ezt felvállalnia. Már, ha a pedagógusok nagy része nem lenne még inkább tájékozatlan, mint a gyerekek, prüdériában pedig igencsak élenjáró.

Kommunikáció. Az volt az ellenérv, hogy a tanár hiába tanítja, ha otthon csúnyán és agresszívan beszélnek a gyerekkel, akkor mit sem ér az egész. Persze, lehet. Kisgyerekekkel sosem próbáltam (mínusz a sajátjaim, de ők ugye, teljesen más tészta). De voltak lakásotthoni fiataljaim (állami gondoskodásban élők, ha így jobban érthető), akiknek tartottam olyan tréninget, ahol megtanultak asszertívan kommunikálni. Bármilyen furcsa, nagyon sokat változtak, pedig ha valakik durva környezetben nőttek fel, azok ők. Börtönben is tartottam kommunikációs tréninget, meg csoportfoglalkozást, és még ők is meg tudták tanulni, és alkalmazták is, egész egyszerűen azért, mert rájöttek, hogy sokkal eredményesebb a célok elérése szempontjából. Most akkor komolyan az az ellenérv, hogy a fogékony kisgyerekek, akik mintát követnek, nem fogják alkalmazni, ha a tanároktól is ezt látják, meg az órákon is? Ugyan már. Isolde posztban reagált rám (köszönöm! meg vagyok tisztelve), és ő is azt írja, hogy pszichiátriai betegek is megtanulják és alkalmazzák. Én pont azt látom problémának, hogy maguk a tanárok is agresszívan vagy passzívan kommunikálnak a gyerekkel. A "szigorú" tanárok agresszívak (rendszeresen csak fenyegetéssel próbálják elérni a céljukat, meg kiabálással, meg mindenféle retorziókkal), a "gyenge" tanárok meg passzívak (ők azok, akik nem tudnak "rendet" tartani az órájukon). Alig-alig látni valóban asszertív tanárokat (de ők aztán nagyon jók tudnak lenni, mert teljesen új példát mutatnak a gyerekeknek arra, hogyan lehet célokat elérni, akár kritikát megfogalmazni agresszió nélkül).

Érdekes módon a tanulásmódszertant senki nem kritizálta, mégis alig-alig van olyan tanár (az általam ismertek közül, biztosan egész csomó mások pedig de), aki hallott róla. Kaptam ezzel kapcsolatban privát üzeneteket, hogy én mit ajánlok. Én ezer éve tanultam az egyetemen, azóta sok víz lement a folyókon, de úgy vélem, ez a sorozat igen jó alap lehet diákoknak, szülőknek és tanároknak is középiskolás kor végéig. A szakirodalom megvan, hozzáférhető, több helyen része is a helyi tanterveknek, igaz, általában csak középiskolában. Ami számomra elég érthetetlen, mert addig is valahogy el kell jutnia a gyereknek.

Gyereknevelés. Persze, tök jó lenne, ha a családokban ezt normálisan átadnák. Tudják, hogy kiről fogok én könyvet írni? A pedagógus-gyerekekről. Iszonyú nagy számban vannak jelen nálam azok a felnőtt emberek (18-58 évig), akiknek az anyukája és/vagy az apukája tanár (volt). És nagyon jellegzetes, közös vonásaik vannak. Mindannyian maximalisták. Mindannyian erősen szorongóak, a nem-pedagógusgyerek csoporthoz képest szignifikánsan magasabb a generalizált szorongás náluk. Mindannyian boldogtalanok. Általában (itt azért vannak kivételek) nagyon negatív önértékeléssel rendelkeznek, önmagukat értéktelennek élik meg. És a szüleik általában kifejezetten jó pedagógusok voltak, a diákjaik szerették őket. A gyerekeikkel szemben mégis maximalisták, túlkövetelőek voltak, akik csak feltételes szeretetet tudtak adni, és nem tudtak egészséges önbecsülést nevelni a gyerekeikbe. Ha a pedagógusok (akiknek elvileg a gyermeknevelés a szakmájuk!) sem tudnak kilépni a mintáikból, és jól gyereket nevelni, nem túl nagy luxus ezt nem tanítani? Nem rettenetesen lutri, hogy vagy sikerül a következő generáció, vagy nem? És a szülői viselkedés, a feltétel nélküli szeretet egyébként tanítható, hiszen a gyerekét mindenki (na jó, a pszichopaták és a nárcisztikusok nem, de a többiek igen) a lehető legboldogabbnak szeretné látni, tehát ha tanítanák, hogy kell jól csinálni, akkor nem ismételnénk meg a szüleink hibáit (vagy épp az ő viselkedésük szöges ellentétének merev erőltetésével követnénk el még nagyobb hibákat). Nálam a legtöbben képesek szakítani a rossz mintáikkal, és egészen másként megtanulni bánni a gyerekeikkel. Mindannyian azonnali javulásról számolnak be, és hétről hétre egyre javuló kapcsolatról az amúgy addig rossz, kezelhetetlen, agresszív gyerekkel (ezek tipikusan a feltétel nélküli szeretet hiányának jelei!). Még csak sokáig sem tart egy jobb, megfelelőbb szülői viselkedésre átállni, hiszen kevesen szeretünk kiabálni a gyerekkel, tehetetlennek érezni magunkat, mert nem fogad szót, vagy éppen elviselni, hogy már nincs vele kapcsolatunk, mert a (z érintő-)képernyő előtt éli le az életét.

Levélben és kommentben is kaptam olyan reakciót, hogy ha nem kötelező valami, akkor a gyereknek kimaradnak fontos ismeretek az életéből, és jaj, mi lesz, ha majd pont az kell a szakmájához. Ez nyilván a mostani tapasztalatokból van, hogy nem elég a sima gimis anyag az egyetemre, mondjuk matematikából, kell a matekfakt is, meg a mittudomén milyen különtanár, mert különben... Nem kétlem, hogy ez létező tapasztalat, sőt, sokszor bizonyos szakokon jóval alacsonyabb a bekerülési ponthatár, mint amit tudásban a hallgatótól elvárnak, és ezért egy-egy műszaki vagy természettudományos pálya nagy-nagy csalódás, mert sokkal komolyabb matematikai-fizikai-biológiai-kémiai ismereteket követelnek meg, mint ami a középiskolában követelmény.
De. Én számos olyan pályamódosítást asszisztáltam végig, ahol felnőtt, akár középkorú ember egyszercsak úgy döntött, hogy ő valami egészen más szeretne lenni, mint ami eddig volt. Akár egyetemi szintű váltással is. És képzeljék: ami érdekli az embert, abba beleássa magát. Nem azért, mert kell, mert kötelező vagy mert majd egyszer hasznát látja. Hanem mert érdekli. Aki azt írja, hogy kell ez, meg kell az, az éppen a gyermek (és a felnőtt!) legfőbb tulajdonságáról felejtkezik meg: az érdeklődésről, a kíváncsiságról, a tudásvágyról. Igen, tökéletesen ki lehet irtani akár két-három év alatt egy hat évesből, nem nagy cucc. Tessenek csak mindent kötelezővé tenni, és folyamatosan számon kérni, és csak arra menni, hogy mit NEM tud, és máris elérték a célt.

De ha egy gyereket engedünk felfedezni, ellátjuk megfelelő módszerekkel a felfedezéshez és hagyjuk kérdezni (*), akkor csodákat fog tenni. Akármiből. Ha nem unásig ismételt matekpéldákat adunk neki, hanem problémákat, akkor nem fogja utálni a logikus gondolkodást sem. Ha esetleg tekintettel vagyunk arra a jól dokumentált, bebizonyított tényre, hogy absztrakt gondolkodás 12 éves kor előtt nincs, és nem kényszerítjük arra a gyereket, hogy életkori szintjénél hamarabb kelljen elvonatkoztatnia, akkor nem fogja utálni a matematikát, fizikát sem. Ha nem a Kincskereső kisködmönt adjuk kötelező olvasmánynak, hanem rábízzuk, hogy keressen ő magának olyat, ami érdekli, talán nem utálja meg az olvasást sem.

* A legutáltabb dolog számomra az iskolában az volt, hogy ha kérdeztem, arra majdnem mindig azt a választ kaptam, hogy ez nem tartozik a tananyaghoz. Sosem értettem, hogy és akkor mi van? Nekem a - erre konkrétan emlékszem - tízes szorzótábláról harmadikban eszembe jutott, hogy osztani is lehet tízzel, és akkor milyen számot kapunk (törtet, de ezt akkor még nem tudtam, csak szerettem volna tudni), és erre a tanító néni azt mondta, hogy ez még harmadikban nem tananyag, majd ötödikben megtanulom. Tudják, mit tanultam meg akkor? Hogy nem idegesíthetem a tanító nénit a hülye kérdéseimmel, mert az még nem tananyag. És a jelenlegi, frontális oktatásra épülő, a gyerekek képességeit, egyéni sajátosságait figyelembe nem vevő, tanmenetet szorosan követő rendszerben nem is lehet másként. Pedig engem érdekelt volna. És ha akkor követhetem az érdeklődésemet, valószínűleg nem pszichológus lennék (amit sajnálnék), hanem matematikus, mert akkoriban még kivételes tehetségem volt hozzá. De sikerült elmulasztani :).

Na, hát ez jó hosszú és kellően szerteágazó volt ahhoz, hogy csak pár embert érdekeljen. A pár pontban szedett dolgok mindig többeket vonzanak, mint a végeláthatatlanul hosszú eszmefuttatások. Viszont ez így sokkal kevésbé sarkos, és sokkal kevésbé vitatható is.

 

Az oktatásról röviden

Szeretném kifejteni, hogy én, a gyakorlott tanácsadó szakpszichológus milyen oktatásnak örülnék, és mit szeretném, ha tanítanának a gyerekeimnek, hogy ők már ne legyenek olyan veszettül elrontott, szorongó generáció, mint az összes többi.

Szóval. Gyakorlatilag az írás-olvasás-összeadás-kivonás-szorzás-osztás kivételével mindent, de mindent kidobnék a kötelező tananyagból. Lenne egy csomó, 10 éves kortól szabadon választható projekt, feladat, terület, és mindenki csak azzal foglalkozna, ami érdekelné ezek közül (de bármikor szabadon válthat, variálhat, lásd később). Viszont egy csomó mindent kötelezővé tennék, amit ma sehol sem oktatnak, semmikor sem. A saját károdon tanulod meg, vagy megszívod. Vagy a pszichológusod fogja elmondani, amikor már megszívtad.

Ezek pedig a következőek:

1. Első osztálytól kezdve tanítanék valamilyen relaxációs technikát. Én speciel az autogén tréninget szeretem, de vagyok annyira liberális, hogy nem tenném pont ezt kötelezővé. De heti egy-két órában azt tanítanám meg, hogyan tudja ellazítani magát, hogyan tudja csökkenteni a stresszt, hogyan képes szabályozni a saját testi működéseit. Merthogy a betegségek nagyon-nagyon nagy részét a stressz okozza. Amit nem kezelni, hanem megelőzni kellene. Szegény gyógyszergyárak ebben biztos tönkremennének, másként nem tudom elképzelni, hogy most miért öt tesióra kell, miért nem lehet legalább egy nyamvadt relax.

2. Kommunikáció, nagy óraszámban. Mégpedig asszertív kommunikáció (hívhatjuk erőszakmentesnek is, egykutya). Egészen kicsi kortól megfigyelhető, hogy a gyerekek a családi mintát viszik tovább. Ahol agresszívan kommunikálnak a gyerekkel, ott vagy ő maga is agresszívan fog kommunikálni, vagy átmegy passzívba, nem szól, némán szorong, lúzer, lenyomják, stb. Ha megtanítanánk már kicsi kortól, hogyan kell értőn hallgatni, énközlésekben fogalmazni, win-win helyzetekre törekedni, kompromisszumokat kötni, hogy nem kell versengeni, lenyomni a másikat, valószínűleg egy sokkal boldogabb világban élhetnénk. Most olvastam Isoldénál, hogy ő mindig üvöltős szomszéd mellett lakik, és basszus, én is. Mi lenne, ha a következő generációnak már megtanítanánk, hogy nem annak van igaza, aki hangosabban mondja?

3. Tanulásmódszertan. Egészen nagy gyerekeknél is azt tapasztalom, hogy fogalmuk sincs, hogy más-más tananyagot más-más technikával kellene megtanulni. Hogy a humán tárgyak elsajátításához vázlatot kell írni, lényeget kell kiemelni, szövegen belüli összefüggéseket meglelni. A reál tárgyak tanulásához meg képleteket, felsorolásokat kell megtanulni, de erre vannak speciális technikák, nem kell magolni. Miért nem tanítják meg a gyerekeket tanulni?! Miért elvárás, hogy tudja magától, vagy miért elég a tanárnak, ha bemagolja és felmondja? Az miért tudás, ami konkrétan egy napig tart, mert nincs mögötte megértés? Szóval első pillanattól kezdve tanítanám, hogy hogyan kell tanulni. Hátha akkor maguktól is eredményesebbek lennének, nem kellene egy gimisnek éjfélig a könyv mellett ülnie, hogy aztán hajnali négykor kelljen!?

4. A szeretet kifejezésének eszköztára. A púpom tele van már azzal, hogy "szeret az anyám/apám/párom/gyerekem, csak nem tudja kimutatni. Tanítsuk meg a kisgyerekeket, hogy a fenyegetés, a szóbeli bántalmazás, a verés, az agresszió nem szeretet. A féltékenység, a birtoklás nem szeretet. Tanítsunk szeretet-nyelvet vagy altruizmust vagy bármit, de olyat, ami ellene hat a mostani világban uralkodó ürességnek és erőszaknak. Legyen ez tantárgy, mert szerintem fontosabb az életben, mint a másodfokú egyenlet megoldó-képlete. (Fel a kezekkel, aki nem matek-informatika-mérnökség vonalon dolgozik, és gimi óta egyszer is szüksége lett volna rá.)

5. Ismerkedés, szociális készségek, párkapcsolatok létesítése, hosszú távú fenntartása és szükség esetén sérülésmentes lezárása. Kell ezt magyarázni, hogy miért fontos?

6. Szex. Konkrétan. Fiúknak elmagyarázni, hogy és miként működik egy nő (és nem a peteérésre gondolok), milyen részeit hogyan érdemes kezelni, mitől lesz neki ultrajó, mitől vacak. Honnan ismeri fel a női orgazmust. Lányoknak fordítva ugyanezt. Az önkielégítés fontosságáról (nem, nem káros, a manóba is már!, és még csak nem is ciki, kicsit sem). A tananyag szintjéig beemelni a beszédbe a szexualitást, annyira, hogy ne legyen szégyen erről beszélni. Tudják megfogalmazni a kérdéseiket, legyenek képesek beszélni róla, akkor is, ha az anyjuk-apjuk még csak megemlíteni sem hagyja a dolgot.

7. Gyereknevelés. Tegyük kötelező olvasmánnyá 16 évesen a Mérgező szülőket (vagy írjon magyar szerző hasonlóan közérthető, de magyarországi tapasztalatokra épülő könyvet). Legyen a következő generáció jobb szülő, mint mi magunk vagyunk. Nőjenek ők már fel úgy, hogy nem akarnak minden vacakot továbbvinni, amit a szüleiktől kaptak (és ha még egyszer azt hallom valakitől, hogy engem is vert az apám, mégis ember lettem, sikítani is fogok). Adjunk konkrét kapaszkodókat, hogy mi is a fontos akkor, ha gyerekünk lesz. Miért azt hallom egész fiatal apukáktól is, hogy mindent meg akar adni a gyerekének, de a mindenen csak anyagiakat ért? Sem az idejét, sem a figyelmét nem szánja a gyerekének (apa dolgozik, apa most másodállásban dolgozik, hagyd apádat, fáradt - igaz, a számítógép vagy a tévé azért érdekli, de te, kisfiam, pont nem, de hát érted csinálja, érted dolgozik ennyit...), mert neki sem volt más gyerekkora, ő sem kapott ezekből eleget. Írjuk felül a sokszor évszázados rossz mintákat, tanítsuk már meg végre a fontos dolgokat az iskolában. Attól még senki nem lett jó szülő, de boldog ember sem, ha betéve tudta a Himnuszt, vagy ötösre érettségizett földrajzból.

8. Tanítsuk meg, hogy szabad tévedni, szabad hibázni, és szabad újratervezni. Bármikor és bármit. Tele van a naptáram olyan emberekkel, akik azt hallották, hogy ha már egyszer ezt választottad (foglalkozást, hobbit, feleséget, élőhelyet, munkahelyet, bármit), akkor ki kell mellette tartanod. Akkor is, ha belebetegszel, és hosszú távon bele is döglesz, mert az elfojtott mindenfélédtől krónikus betegségeid vagy rákod lesz. Akkor is, ha boldogtalan, depressziós, folyton szorongós vagy. Akkor is, ha már évek óta nem mosolyogtál. Akkor is, ha ver, ha megerőszakol, ha megaláz, ha megcsal, ha elissza az összes pénzed. Legyen világos egészen kicsi kortól kezdve, hogy szabad tévedni. Meggondolhatjuk magunkat. Megváltozhatnak a prioritásaink. És hogy ettől nem kell rosszul érezni magunkat. Hogy mindenből tanulunk, abból is, amit mégsem csinálunk életünk végéig. Minden tévedésünk hozzánk ad valamit. És hogy ez még jó is.

9. Önismeret. Eszközök arra, hogy tudjam, mit és miért csinálok. Módszerek a fejlődésre. Empátia-fejlesztés. Mások megértésének képességére való ránevelés. A tudatalattink minél mélyebb és alaposabb megismerése. Transzcendencia. Flow.

 

Na, hát nagyjából ennyi. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha ezek lennének az alaptantárgyak, és minden mást a gyerek a saját érdeklődésének megfelelően válogathatna össze jól megírt, gyakorlat-alapú, lehetőleg interdiszciplináris feladat-csomagok közül, sokkal sokoldalúbban képzett, és főleg, sokkal boldogabb embereket nevelnénk. És egy elégedett, boldog, optimista ember sokkal többet képes önmagából kihozni, mint egy szorongó, depressziós, életunt, csak muszájból dolgozó ember. Nagyon idealista vagyok, ugye?

Miért jó tanácsadó szakpszichológusnak lenni?

Pirlo21 kommentben feltett kérdéseit igyekszem megválaszolni sorjában.

A tanácsadó szakpszichológushoz valóban egészséges emberek fordulnak, akik aktuálisan valami életvezetési nehézséggel, problémával küzdenek. De azért ez egy elég tág kalap. Nekem pl. nagyon sok "pánikos" kliensem volt, akik általában már próbálták a "hagyományos" egészségügyet, évek óta szednek ilyen-olyan hangulatjavítót, nyugtatót, ezt-azt, és mégsem gyógyulnak semennyire sem. Szinte mindegyiknek van pszichiátertől, pszichiátriáról zárójelentése, tehát ha azt nézem, nem "egészségesek", mert van egy halom diagnózisuk, ugyanakkor önálló életvezetésre képesek, dolgoznak-tanulnak, párkapcsolatban élnek, gyerekük van, stb, tehát a klasszikus definíció szerint egészségesek. Amikor érkezik egy kliens, az első alkalommal sokrétű feladatom van. Egyfelől meg kell hallgatnom, hagynom kell, hogy elmondja, mi is a baj (és ennek sokszor messziről kezdenek neki, tehát nem két perc), másfelől rapportot kell kialakítani, hogy akarjon velem együtt dolgozni, ne gondolja azt az első beszélgetés után, hogy én ugyan ide többet nem jövök. Ugyanakkor fel kell mérnem, hogy a kompetencia-határaim közé befér-e az ő esete, vagy sem, felelősséggel fel tudom-e vállalni, vagy nem. Kérdezed, hogy dől ez el. Egyfelől a gyakorlat: figyelem, hogyan válaszolgat a kérdéseimre, mennyire kongruens a viselkedése a mondandójával, mennyire koherens a testbeszéde, stb. Ezek elaltatják vagy felébresztik a gyanúmat, hogy mekkora a baj. Kb. húsz perc után már tudom, hogy kell-e vizsgálat, vagy sem. Bármilyen furcsa, nem csak a klinikusok tudnak-jogosultak diagnosztikai eljárások felvételére. Nekem amúgy sem kell klinikai szintű diagnózist adni (tudnék, egyébként), csak azt eldönteni, hogy tovább kell-e küldenem klinikushoz/pszichiáterhez, vagy vihetem tovább én. Ehhez tökéletesen elegendő általában egy-két rajzteszt (egyszerűségük és egyértelműségük miatt, valamint mert általában nem váltanak ki ellenállást és gyorsan felvehetők, én nagyon szeretem őket), mert egy fa-teszt meg egy útrajz már megmutatja, hogy van-e nagyobb probléma, vagy nincs. Ha nagy kétségem lenne (általában nem szokott, de volt már rá példa), akkor elő a Rorschach-hal meg meg Szondival, és onnantól elég egyértelmű a dolog. Más kérdés, hogy szegény klinikus kollégákkal nem szeretek annyira kitolni, hogy felveszem a Rorschach-ot, mert ők mindenképpen felveszik, és akkor műtermék lesz az övék, hiszen egy éven belül nem ismételjük. Szóval, a tanácsadó is képes diagnosztikai eljárások kivitelezésére, és azt, hogy övé-e az eset, néhány nagyon egyszerű teszttel is el lehet dönteni. Nekem nem kell tudnom, hogy most borderline személyiségzavara van, vagy paranoid schizofrén, elég annyit tudnom, hogy nem marad meg az egyszerű szorongások szintjén, és kész.

Arányok. Az elmúlt három évben, mióta magánrendelésem van, talán ha öt olyan személy fordult hozzám, akit muszáj volt klinikushoz küldeni (nagyjából két-háromszáz másik kliens mellett). Az kicsit gyakoribb, hogy hozzátartozó hív fel, és akar időpontot kérni a betegnek, de olyankor van diagnózis (hiszen pszichiátrián kezelt, betegségtudattal nem, pszichotikus epizódokkal viszont rendelkező, éppen nyugalmi szakaszban lévő betegről beszélünk), és nagyon gyorsan továbbküldöm a klinikus kollégákhoz. Egyébként ez teljesen működő történet, oda-vissza küldözgetünk egymásnak klienseket, hozzám is küldenek a klinikusok, meg én is küldök hozzájuk. Más kérdés, hogy én egy vidéki városban élek, kevesen vagyunk pszichológusok, ismerjük személyesen egymást, jó kapcsolatban vagyunk, és több a kliens, mint amennyit el tudunk látni. Tehát sok a fóka, kevés az eszkimó. Pesten, ahol fordítva van, nem tudom, mennyire működik ez.

Módszerspecifikus képzések. Most nagyon renegát leszek. Egy-egy workshop, sajátélményű bármi, vagy egy-egy, a hivatalos pszichológián kívüli képzés szerintem sokkal többet tud sokszor adni, mint a méregdrága módszerspecifikus képzések. Én pl. a természetgyógyászati módszerek segítségével sokkal több embernek tudom javítani az életét, mint amikor még klasszik pszichológus voltam. Egy csomó mindent könyvből is meg lehet tanulni, mert ez a tanácsadás tulajdonképpen hitelesség és ötletesség kérdése, sokkal kevésbé van szükség arra, hogy akkor most fókuszt határozzunk meg, esetleg értelmezzünk, vagy gondolatnaplót írassunk, vagy üres székhez beszéljünk. Kell az is, meg ismerni kell egy csomó ötletet, feladatot, módszert - de ezt szerintem önismereten sokkal jobban el lehet sajátítani, mint képzésen. Tanácsadóként nem írhatod ki úgysem, hogy te mondjuk pár- és családterapeuta vagy, mert, ugye, nincs klinikai végzettséged. Azt viszont kiírhatod, hogy pár- és családi tanácsadó, ha elvégezted a családterápiát, ha nem. Nem árt, ha elvégzed, sőt, szélesíti a látókörödet, de esszenciális szükséged tanácsadóként nem lesz rá. Saját tapasztalatból azt gondolom, hogy kell ismerned valami relaxos módszert, hívják azt bárhogy, amit meg tudsz tanítani a kliensnek, hogy képes legyen megnyugodni, elengedni magát azután is, hogy már nem jár hozzád. A problémák nagy-nagy része stressz eredetű, így a stressz csökkentésének képességét érdemes tanítani, bármi is a probléma. Nem árt, ha tudsz valami kognitív-behavior cuccost, hogy fóbiákkal, rossz szokásokkal kapcsolatosan tudj okos ötleteket adni, leszoktatni, ilyesmi. Baromira nem árt utánaolvasni a bántalmazásnak, a szavakkal verésnek, a párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségnek, mert a hozzám forduló párok szinte mindegyikénél ott van a kutya elásva.  De nem jelenti azt, hogy ezekből mind módszerspecifikus képzéseket kellene végezni. Az csak egy papír :). És, mint valahol kifejtettem, nem a módszer, az ember, a személyiség az, ami gyógyít.

Az embereknek nem csak arról nincs fogalmuk, hogy mi az, hogy tanácsadó, arról sincs, hogy mi az, hogy klinikus, vagy akármi. Sokszor a pszichiáter és a pszichológus különbségét is magyarázgatni kell, a különféle pszichológusok mibenlétét meg pláne. Az emberek nem klinikust vagy tanácsadót, hanem pszichológust keresnek - és innentől a pszichológus kompetenciája eldönteni, hogy övé-e az eset, vagy sem.
Tanácsadó pszichológusként nagyon sokféle helyen dolgozhatsz. Egy csomó helyen örülnek, ha sima pszichológust kapnak (nem Pestről beszélek, ismét csak, hanem vidéki helyekről, ahol én lakom, mindig van egy-két pszichológus állás, és általában nem válogatnak, mert nincs jelentkező, tehát nemhogy tanácsadó szakpszichológus, de bármilyen pszichológus jöhet). Hivatalosan, ahol törvény is nevesíti, az a nevelési tanácsadó, óvoda- és iskolapszichológus, a gyermekvédelem, a börtön (jé, én ezekben mind dolgoztam, lehet, azért tudom? :D), családsegítők, idősek otthona, stb. tehát minden olyan hely, ami nem pszichiátria, de valamilyen módon rászoruló, elesett, kiszolgáltatott emberek vannak ott. Ha megnézed az álláshirdetéseket, a legtöbbször egyszerűen csak pszichológust keresnek, ami azt jelenti, hogy ujjongani fognak, ha van - bármilyen - szakpszichológusi végzettséged. Mert az a helyzet, hogy a szakpszichológusok jórésze előbb-utóbb rájön, hogy magánban sokkal kevesebb munkával sokkal több pénzt kereshet, mint az erősen alulfizetett közalkalmazotti pozíciókban, és hirtelen az adminisztrációs terhei is jelentősen lecsökkennek - tehát nagyon sokan otthagyják, vagy csak félállásban folytatják a közszolgálatot, nem is értem, hogy miért :).

A képzésről. Azt tudnod kell, hogy én vénségesen vén vagyok, 2004-ben végeztem a tanácsadó szakképzésen. Azóta minden átalakult, kollégáktól hallom, hogy már kétszáz fős évfolyamok vannak, anno mi összesen nem voltunk, csak talán harmincan. Kicsi, családias, beszélgetős képzés volt, sok egyéni engedménnyel, kedvességgel. Havonta egyszer kellett menni három napot (ez talán most sem változott), szóval mindenképpen olyan munkahely kellett, ami, ha anyagilag nem is támogatta, el kellett engedjen, mert ennyit szabadságból nem lehet megcsinálni. Hogy most hogy van, azt olyan tudná megválaszolni neked, aki jelenleg is oda jár. Számomra egyáltalán nem volt megterhelő, a börtönből simán elengedtek (volt kimenőm :D), sőt, még félévente tíz nap vizsgaszabadságot is kaptam, ami úgy, hogy volt kettő darab vizsgázós vizsgám (a többi írásbeli beadandó volt, szövegelni meg írásban nagyon tudok), igazán királyság volt. Szinte bármilyen munkahelyet elfogadtak anno, sőt, akkor még kismamák is voltak, mert éppen támogatta az állam a gyes alatti iskolábajárást, de akkor tényleg nagyon gyerekcipős volt a képzés, hogy most hogy van, azt nem tudom.

Remélem, minden feltett kérdésedre válaszoltam, ha van még, nyugodtan kérdezz kommentben, csak ennyi nem fért be a kommenteléshez megadott karakterszámba :).

A módszer

Ha áttekintenénk (nem fogjuk) a pszichológia történetét, azt látnánk, hogy tele van egymással vitázó irányzatokkal. Valaki kitalált valamit, azt elkezdte alkalmazni, majd tanítani másoknak, aztán a mások továbbgondolták a saját praxisukban a módszert, mást találtak ki, ebből lettek nagy viták, veszekedések, szakítások, aztán a mások is tanítani kezdtek újabb embereket, akik aztán újabb dolgokat találtak ki, és így tovább. A folyamat nem állt meg, a mai napig is tart.

Ebből következően elég sok irányzat létezik, és nagyon sok különböző módszer. A használóik általában a sajátjukat tartják a legjobbnak, másokat jónak, de nem elég hatékonynak, megint másokat teljesen rossznak, elhibázottnak. Sokszor a hasonló irányzatok hívei keményebben ostorozzák egymást, mint a teljesen eltérő módszereket. Szóval nem könnyű rendet rakni, hogy akkor most igazán milyen pszichológus, milyen irányzat, milyen módszer a célravezető. Bonyolítja a helyzetet, hogy sokan vannak olyanok, akik nem köteleződnek el egyetlen rendszer mellett, hanem integrálják a sokféle tudást, és a problémához választják meg a követendő módszert.

Szerencsére - mint nagyon sok minden másra - erre is vannak mindenféle kutatások, amik megpróbálják tisztázni, hogy mi mire való, milyen módszer mennyire eredményes. Talán nem lesz meglepő: a legtöbb összehasonlító elemzésből az derült ki, hogy a módszerek között hatékonyságban nincs döntő különbség. Átlagban a kliensek 75%-a gyógyul meg bármelyik fajtától, és a kezelt (tehát valamilyen, bármilyen pszichoterápiában részt vevő) kliensek nagyobb mértékű javulást mutattak, mint a kontrollcsoport (akik nem részesültek pszichoterápiában) 80%-a. Ez persze azt is jelenti, hogy a maradék 20% kezelés nélkül is megjavult :-). A kutatások során rájöttek arra is, hogy az egyedi, iskolánként nagyon eltérő, mást és mást hangsúlyozó, egymástól szögesen eltérő módszerek mellett vannak nagyon fontos hasonlóságok minden pszichoterápiában, melyek gyakran sokkal fontosabb hatótényezők, azaz sokkal inkább felelősek a kliensek gyógyulásáért, mint a specifikus módszerek.

Ilyen nem-specifikus, minden terápiában közös tényezők az alábbiak:

  1. "Meleg és bizalomteljes interperszonális kapcsolat: egy jó terápiás kapcsolatban a kliens és a terapeuta kölcsönösen elismeri is megbecsüli a másikat. Az a terapeuta, aki megérti problémáinkat, és hiszi, hogy meg is tudjuk oldani azokat, elnyeri bizalmunkat, és a bizalmon keresztül kompetenciaérzésünk és a siker elérésébe vetett reményünk is növekszik." (Az idézetek forrását ld. alul.) 
    Ez nálam kb. úgy szokott kinézni, hogy az első találkozás során, valamikor, kialakul bennem egy kép a kliens problémájáról, és általában akkor, amikor utólag összefoglalom magamnak, hogy mi is történt a találkozáson, megjelenik bennem a kliens egészséges képe. Vagyis hogy hogyan képzelem el őt a problémája nélkül. Sokszor nagyon távoli ez a kép, de gyakran egészen közeli. Volt már olyan is, hogy ez a kép nem alakult ki, még a harmadik találkozón sem. Ott és akkor átküldtem az illetőt a kollégámhoz. Úgy éreztem, ha én sem látom, hová, merre kellene mennie, akkor nem is tudom vezetni őt ezen az úton.
  2. "Megnyugtatás és támogatás: Problémáink gyakran leküzdhetetlennek és teljesen egyedinek tűnnek. Megnyugtató egy olyan szakemberrel beszélni róluk, aki nem tartja szokatlannak a nehézségeinket, és megoldhatónak tünteti fel őket."
    Én is tapasztaltam már, hogy sokszor az is elég, ha valakit meghallgatok, figyelek rá, biztosítom együttérzésemről, megértem őt, és valami fantasztikus érzés, ahogyan elkezdi az addig megoldhatatlannak, mindent tönkretevőnek érzett problémáját gyakorlatilag egyedül megoldani. Azaz nem kell beletennem semmilyen extrát, vagy módszert, egyszerűen csak hallgatni, néha helyeselni, egyszer-egyszer kérdezni, és a probléma ott és akkor már meg is oldódik, legfeljebb még egy-két tisztázó beszélgetés szükséges, az is inkább csak a megerősítés miatt, hogy tényleg jó a választott irány. Ehhez persze kell a már emlegetett, nagyon erős, gyorsan kialakuló rapport is.
  3. "Deszenzitizáció: mikor a terápiás ülés elfogadó légkörében beszélünk a bennünket aggasztó érzésekről, ezek fokozatosan elvesztik ijesztő voltukat. A terápiás ülés biztonságában a nyomasztó tapasztalatok ismételt megbeszélésével az azokhoz fűződő szorongás fokozatosan kioltódik."
    Egészen durva, nagyon extrém szorongást is láttam már attól csökkenni, hogy valaki megbízott bennem annyira, hogy életében először el merje mondani a traumatikus élményét. Nem kellett hozzá semmilyen csillivilli módszer, imagináció, hipnózis, viselkedésterápia, kognitív táblázat, álomértelmezés, semmi. Csak beszélgettünk. De - mondjuk, elég sok idő alatt - eljutott a kliens arra a pontra, hogy érezte: el kell mondania, ki kell mondania, ami nyomasztja, mert másképp marad minden a régiben. És működött :-).
  4. "Az adaptív válaszok megerősítése: minden pszichoterápia célja bizonyos változás létrehozása a kliens viselkedésében és gondolkodásában, így a terápia során valamilyen tanulás biztosan végbemegy. A terapeuta által alkalmazott megerősítés szándékos vagy akaratlan is lehet: előfordul, hogy a terapeuta nincs is tudatában annak, hogy épp megerősíti egy kliens viselkedését. Azonban a megerősítés egészen finom is lehet: egy mosoly, egy fejbólintás vagy egy egyszerű hmm-hmm a kliens egy bizonyos kijelentését követően megnövelhetik annak előfordulási valószínűségét."
    Néha észre sem vettem, hogy egy-egy kliens mennyire várja, akarja, hogy megmondjam, mit is tegyen. Ilyenkor fordult elő, hogy számomra volt a legmeglepőbb élmény hallani, hogy ezt vagy azt azért teszi vagy nem teszi, mert én azt mondtam, hogy... Pedig lehet, hogy szóval nem is mondtam, vagy nem úgy mondtam, mégis. Ezek az esetek azok, ahol el szoktam gondolkozni a felelősség kérdésén, de arról majd lesz egy külön poszt :-).
  5. "Megértés, belátás: A pszichoterápiák mindegyike magyarázatot nyújt a kliensnek problémái természetéről: hogyan kezdődtek, miért állnak fenn, hogyan lehet őket megváltoztatni." Az egyes módszerek ugyan rendkívül eltérő magyarázatokkal szolgálnak, de "úgy tűnik, hogy a terapeuta által nyújtott magyarázat pontos természete ebből a szempontból lényegtelen. Fontosabb, hogy egyszerűen csak megmagyarázza a beteget bántó viselkedést vagy érzést. Ha valaki ijesztő tüneteket észlel magán, és nem tudja, azok mennyire súlyosak, minden bizonnyal megnyugszik, ha egy olyan szakemberrel konzultál, akiről úgy tűnik, tudja, mi a baj, és a bajokat csillapító módszereket is tud javasolni."
    Én is sokszor tapasztaltam, hogy ha olyan magyarázatot sikerült találni, ami megfelelt a kliensnek, az már egyenlő volt egy fél gyógyulással. Én mondjuk, rettentő rugalmas vagyok ebből a szempontból, nem szeretnék senkire ráerőszakolni semmit. Ha valaki Istenben hisz, és abban, hogy az őt ért veszteségeket az Úr próbának szánta, hogy elég erős-e az ő hite, akkor nem fogok előállni mindenféle tudományos, keleti vagy analitikus magyarázattal. Ha valaki az álmain keresztül akarja megérteni, hogy mi is történik vele, és abban hisz, hogy a tudatalattija tudja a választ, akkor álmokat fogunk elemezni. Tényleg azt tapasztaltam, hogy nem az a lényeg, hogy a magyarázat mennyire adekvát, tudományos vagy alátámasztható. Csak az, hogy ott és akkor a kliens számára megfeleljen, a saját, életről szóló filozófiájába beilleszthető legyen, és ne mondjon ellent a tapasztalt tényeknek. Ennek egészen extrém példáját egy erősen skizofrénia-gyanús elítélttel éltem meg (akit azonban az őt megvizsgáló pszichiáter nem tartott pszichotikusnak). Ő abban élt, hogy kb. öt évvel korábban van, ő az előző büntetését tölti, és a felesége várja haza (kb. három és fél évvel korábban a felesége elhagyta, utána újabb bűncselekményt követett el, azért került vissza a börtönbe). Mivel elviselhetetlen volt számára a tudat, hogy elveszített mindent, készített magának egy álomvilágot, amiben olyan erősen hitt, hogy minden racionális magyarázat hiábavaló volt. Mivel egyéb téveseszméi is voltak, számára olyan magyarázatot készítettem, ami beleillett ezekbe: az "időcsúszást" a rosszindulatú idegenek okozták besugarazással, ezért került hirtelen más időbe, és azért nem találja ebben a világban a helyét. Innentől aztán megközelíthetőbbé vált, lehetett vele beszélgetni, mert megvolt a közös magyarázat, nem kellett velem folyton arról vitatkoznia, hogy milyen évszámot írunk épp.

No, hát ennyi a közös hatótényező körülbelül. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes módszerek között ne lennének különbségek, azt főleg nem, hogy az adott problémára mindegy, hogy mit használunk. Egyes tünetekre, problémákra az egyik, másokra a másik módszer hatékonyabb a legtöbb embernél. De éppen ezért, emiatt lenne jó, ha nem módszerekben, irányzatokban gondolkoznának a gyakorló szakemberek, hanem problémákban, és a hozzájuk - és a klienshez - illő leghatékonyabb megoldásban. Épp ezért jó, ha egy pszichológus/pszichoterapeuta számos módszerben járatos, sokféle technikát tud hatékonyan alkalmazni, és képes azokat a kliens problémáihoz rugalmasan illeszkedően variálni. Eközben azonban nem elfelejteni, hogy a kapcsolatban önmagában rejlő tényezők sokszor fontosabbak, mint az alkalmazott módszer.

Forrás: A pszichoterápia hatékonysága In: Atkinson-Atkinson-Smith-Bem: Pszichológia, Osiris, Budapest, 1995. 501-504.o.

Rapport

Utálom ezt a szót. Nekem az jut eszembe róla, hogy menni kell a parancsnokhoz szőnyeg szélére állni, mert valamit sikerült elszabni. A pszichológiában azonban ez a szakkifejezés arra a bizalmi-rokonszenvi kapcsolatra, aminek (jó esetben) az első beszélgetésen, lehetőleg annak is az első tíz-húsz percében ki kell alakulnia a pszichológus és a kliense között. Sőt, mindenféle beszélgetés során illene kialakulnia, pl. orvos és beteg között is. Vagy természetgyógyász és páciense között is.

A rapport kialakítására vannak leírt technikák. Van ugye, az aktív hallgatás, amikor alapvetően a kliensből dől a szó. Ilyenkor a pszichológus feladata, hogy egy-egy hümmögéssel, "értem"-mel továbbsegítse a beszélőt, biztosítva őt arról: tényleg figyel. Vannak aztán az ajtónyitogató kérdések, amik arra hivatottak, hogy az épp elakadt beszélgetést továbbsegítsék. Időnként érdemes összefoglalni, visszajelezni a kliens mondanivalóját, részint, hogy pontosítsuk a képet (vagyis hogy tényleg azt mondta-e, amit mi gondolunk, hogy mondott), részint, mert így általában a kliens mindenféle gondolata is tovább halad a megkezdett úton, eszébe jutnak eddig el nem mondott részletek, vagy olyan események, amik más megvilágításba helyezik az eddigieket. Aztán vannak nonverbális, metakommunikációs (van erre magyar szó?) eszközök, amiket jó esetben a pszichológus már készség szinten, nem tudatosan használ. Ilyen a testtartás (nem tesszük keresztbe a kezünket-lábunkat, vagyis nem zárkózunk el), az odafordulás, előrehajolás, egy idő után a tükörtartás felvétele. Ilyen lehet a hangszín megfelelő megválasztása, bizonyos gesztusok helyes használata is. Meg persze, tágabb értelemben ide tartozik a helyiség berendezése, a székek elhelyezése, a körülöttünk lévő tárgyak, képek megválasztása is. A beszélgetés helyszínét, berendezését is alá kell rendelni annak a célnak, hogy a kliens meg tudjon nyílni, el tudja magát engedni, képes legyen feltárni önmagát.

Általában nem túl nehéz dolog rapportot kialakítani. Aki eljutott odáig, hogy felkeres egy pszichológust, ráadásul erre anyagi áldozatra is hajlandó, az általában akar beszélni róla :-). Persze, vannak kivételek. És van olyan is, hogy valamiért a két ember nem összeillő. Én is jártam már úgy, hogy képtelen voltam egy kollégának megnyílni. Nem azért, mert nem jól csinált valamit, csak valahogy mégsem ment, akkor és ott nem. Egyszerűen annyira "nem jött be" nekem a stílusa, a habitusa, hogy éreztem, nem vagyok itt jó helyen.

Aztán van az az eset, amikor külső körülmények nehezítik a helyzetet. A börtönben töltött évek jó iskolát jelentettek a bizalmi kapcsolat kialakításáról. Az kifejezetten megnehezített szituáció. Az elítélt arra szocializálódik a börtönben, hogy a smasszer ellenség, akiben nem lehet megbízni. A pszichológus is smasszer, tehát besúgó, aki csak információkat akar gyűjteni, hogy aztán jelenthesse. Amúgy is hülye. És hülye az is, aki hozzá fordul. Na, ilyen előítéletekből álló fal áll az útban, amit muszáj egy beszélgetés alatt legalább nagy részben leredukálni, különben nem lesz több beszélgetés, legalábbis értelmes biztos nem. Sokszor vért izzadtam, és mindenféle (amúgy általam nagyon utált) játszmába kellett belemennem, míg "levizsgáztam", és bizalmat kaptam. Ráadásul a hónapokig-évekig tartó beszélgetés-sorozatok közben újra és újra meg kellett ezzel küzdenem, amikor valamiért megrendült az adott kliens bizalma bennem, mert valaki mondott valamit, vagy történt valami, ami erre okot adhatott.

És volt olyan is, hogy miattam nem működött. Voltak olyan elítéltek, akik valami miatt annyi ellenérzést keltettek bennem, hogy nem tudtam odafigyelni, nem tudtam ráhangolódni a mondanivalójukra (még akkor sem, ha ők mondták volna folyamatosan), egyszerűen képtelen voltam, még tudatosan is képtelen voltam rapportot építeni, a tudattalan meg aztán teljesen ez ellen dolgozott, folyton azon kaptam magam, hogy már megint karban van a kezem, keresztben a lábam, a széken hátradőlve gurulászok előre-hátra (soha többet görgős szék :-D), és kommunikációs hidak helyett egyre-másra kommunikációs gátakat alkalmazok (ilyen például, meglepő módon, a direkt tanácsadás is: ha megmondom, mit csináljon, ott és akkor vége van a beszélgetésnek, mert vagy azt mondja, hogy jó, megpróbálja - persze, úgysem fog sikerülni, hiszen az nem az ő megoldása, vagy elkezd tiltakozni, érveket keresni, hogy az miért nem megoldás, és onnantól már nem az ő problémájáról beszélgetünk, hanem vég nélküli "igen, de..." játszmát folytatunk). Nem vagyok rá büszke, mert egy börtönben dolgozó pszichológus nem szabad, hogy válogasson, nem szabad, hogy különbséget tegyen, mégis volt ilyen. Vigasztal a tudat, hogy ez nem szólt például bűncselekménynek. Gondolok itt arra, hogy általában teljesen jól tudtam beszélgetni emberölésért elítélt emberekkel, sőt, olyanokkal is, akiket pedofilnak szokás nevezni (erre amúgy is egy sor btk-s kifejezés van, szemérem elleni erőszak, kiskorú megrontása, fajtalanság, stb.), nem jelentett gondot, még akkor sem, ha elmesélték, mit is csináltak. Az egyik, akit nem bírtam kezelni, speciel pont pedofil volt, de nem a bűncselekménye, hanem az egész lénye volt az, ami taszított. Az első perctől fogva. De volt olyan is, aki sima lopásért töltötte a büntetését, és mégis, képtelen voltam ráhangolódni, megérteni. Ilyenkor a lehető legjobb megoldást választottam: átküldtem a kollégámhoz.

Mert nem vagyunk egyformák. Az nem lehetséges, hogy egy ember mindig, mindenkinek bejön. Vagy hogy neki bejön mindenki. Lehet fejleszteni a kommunikációs képességeket, lehet egy sor módszert, eszközt bevetni, és mégis lesz olyan, aki ennek ellenére sem.

Vallom, hogy nincsenek véletlenek. Aki elmegy egy pszichológushoz, okkal megy pont oda. De nem biztos, hogy azért, hogy pont az a szakember kezelje. Lehet, hogy szüksége van egy tapasztalatra, ami nem feltételnül kell jó tapasztalat legyen. Lehet, hogy épp azt kell megélnie, hogy nem ez az ő útja. De lehet, hogy csak ezzel a kerülővel tud eljutni oda, ahhoz a szakemberhez, akihez mennie kell. Épp ezért arra biztatnék mindenkit: ha elmegy pszichológushoz (orvoshoz, természetgyógyászhoz, stb.), és húsz perc után nem érzi, hogy bízik a másikban, hogy kész megnyílni neki, akkor keressen másik szakembert. Nem azért, mert az, akihez elment, nem jó szakember, vagy valamit rosszul csinált. Hanem azért, mert nem vagyunk egyformák. Kinek ez jön be, kinek az. De egy következő alkalommal biztosan meg fogja találni azt, akihez mennie kell. És akkor nem pocsékol el feleslegesen egy csomó időt, energiát és pénzt egy olyan kapcsolatra, ami nem működik. És nem fogja azt gondolni, hogy a pszichológusok mind egy szálig semmirevalók, akik nem képesek segíteni senkinek.

Mert a rapport ilyen. Előre lehet belőle tudni, hogy mennyire lesz sikeres a kapcsolat. Ha megvan, ha könnyen kialakul: menni fog, legfeljebb egy kis időbe telik a változás. De ha nincs meg, ha nem tud kialakulni, akkor a leggondosabb munka, a legjobb szakmai hozzáállás és lelkiismeret mellett sem fognak tudni sikert elérni.

Füvek

Folytatom majd a pszichológiát, de most egy friss sajátélmény. A fitoterapeuta képzés kapcsán két napot töltöttünk el Bükkszentkereszten, és találkozhattunk Szabó Gyuri bácsival, sőt, megmutatták a gyógynövénykertjét is. Fantasztikus élmény volt.

Gyuri bácsit én korábban csak elvétve hallottam emlegetni, azt is csak a természetgyógyászattal szorosan összefüggő előadásokon, de aztán meglepetéssel vettem észre, hogy a körülöttem élő "laikusok" közül is sokan ismerik a nevét, a gyógyteáit. Ezen után nagy érdeklődéssel vártam, milyen is élőben, közelről. Egy tünemény. 82 éves, de ránézésre hatvannak ha látszik. Szellemileg rendkívül friss, remek előadó, hihetetlen kisugárzással. Két órán keresztül hallgattuk pisszenés nélkül (aki tartott már felnőtteknek előadást, az tudja, ez mekkora nagy szó), úgy, hogy kint ültünk a szabad ég alatt, mellettünk zúgott a forgalom, autók álltak ki-be a parkolóba, épp valami bicikliverseny befutóját készítették elő a kapu előtt, ráadásul nagyon meleg is volt, és előtte egy órán át lefőttünk a gyógynövénykertben a tűző nap alatt. Ő pedig csak mondta, mondta, csak néha állt meg egy-egy korty teát (természetesen saját készítésű teakeverékből készült gyógyteát) inni, ha kiszáradt a szája. Mesélt magáról, az életéről, arról, hogyan mulasztotta el saját magának a melanomáját (rosszindulatú bőrrák), hogyan próbál folyamatosan megküzdeni a magyarországi gyógyszerbevizsgálási-engedélyezési rendszerrel. Mesélt eseteket, akiknek segíteni tudott. És persze, ontotta magából a hasznosabbnál hasznosabb receptúrákat, milyen bajra milyen gyógyteát javasol, hogyan kell elkészíteni, milyen pakolást, tinktúrát kell alkalmazni. Számomra például rendkívül meglepő volt, hogy a diólevél-teát, amit a hivatalos tankönyvek erősen veszélyesnek, májkárosítónak tartanak, épp ezért alkalmazását nem ajánlják, Gyuri bácsi mennyi betegségre használja, milyen sokrétűen alkalmazza.

Ha semmi mást nem tanultam volna a tanfolyam során, ez az előadás akkor is megérte volna.

Itt a honlapja, lehet csemegézni.

Miért pont pszichológus?

Felvetődhet az a kérdés, hogy ha valakinek problémája van, miért is forduljon pszichológushoz, miért nem jó az orvos, egy barát, a női lapok "csináld-magad" tippjei, vagy esetleg az ismeretterjesztő irodalom hozzáférhető kötetei.

Nos, azok is jók lehetnek. Tényleg segíthet egy olyan barát, akiben megbízunk, és mindent el merünk mondani neki. Ha van ilyen. Én részemről kicsit szkeptikus vagyok, biztosan vannak ilyen barátságok is, magam körül azonban azt látom, hogy nincsenek. Valahogy átalakult az életünk, és a barátok inkább olyan személyeket jelentenek, akikkel szívesen töltjük el a szabadidőnket, nem pedig olyanok, akikben maradéktalanul megbízhatunk. Például abban, hogy nem adja tovább, amit hall, még véletlenül sem. Vagy nem él vissza vele, még a partnerünk/anyánk/bárkink vonatkozásában sem, merő segítő szándékkal (a bárki itt az a személy, akivel a bajunk van). Vagy bízhatunk abban, hogy ha el akarunk mondani valamit, akkor tényleg ránk figyel, valóban meghallgat bennünket, és nem csak arra vár, hogy a következő légvételünkkor belekezdhessen a saját ugyanilyen, mégis teljesen más problémájába (esetleg ismerősek ezek a dolgok valakinek?). Szóval akinek van olyan barátja, aki mindezeket tudja, annak tényleg nem biztos, hogy a problémája megbeszéléséhez pszichológusra van szüksége.

Tényleg segíthet egy orvos, aki türelmesen végighallgat, a lelki problémánk minden részletével együtt. Aki meglátja, hogy a gyomorfájás, felső légúti megbetegedés, pajzsmirigy-probléma mögött állhat ki nem mondott indulat. Hogy az epegörcsök hátterében elfojtott, ki nem élt harag húzódhat. Hogy a bal váll krónikus fájdalma elveszített női hozzátartozóról is szólhat. Aki megérti, hogy a lehangoltság, depresszió nem feltétlenül orvosolandó tünet, hanem erőforrás, mely segíthet megérteni az aktuális helyzet üzenetét. Biztosan van ilyen orvos, és aki rendelkezik ilyennel, annak tényleg nincs szüksége pszichológusra.

Tényleg vannak jó cikkek is a női lapokban lelki témákban, amikből egy-egy aktuális problémánkkal kapcsolatban megvilágosodhatunk. Ha épp találunk egy olyat, ami épp a mi problémánkról szól. Ahol nem átlagos emberek átlagolt bajairól írnak, vagy egy bizonyos ember speciális problémájáról, hanem épp arról, ami nekünk kell, ami rólunk szól. És ahol nem általánosságban írnak a teendőkről, hanem épp azt közlik, amit nekünk magunknak tenni kell. Ha találunk ilyet, erőnk is lesz végigvinni, és még működik is, akkor tényleg nincs szükség pszichológusra.

A könyvek is lehetnek nagyon jók. Vannak nagyon-nagyon jók, és kicsit jók köztük, és megtalálhatjuk azt a könyvet, ami a saját problémánk gyökerét boncolgatja. Nagyon sok okos dolgot tanulhatunk, jó néhány aha-élménnyel gazdagodhatunk általuk. Épp csak a problémához tartozó érzelmi katyvasszal nem tudnak mit kezdeni, mert hát alapvetően az értelemre, a szellemre hatnak, a másik két szinten nem igazán. Ha olyan típusú problémánk van, ami szellemi szinten megoldható, és megtaláljuk hozzá a megfelelő könyvet, akkor tényleg nincs szükség pszichológusra.

Szépen körülírtam? Akkor összefoglalom, miért lenne jó a lelki problémáinkkal pszichológushoz fordulni:

Titoktartási kötelezettsége van. Minden irányban, minden helyzetben. Vagyis amit a kliens elmond, azt nem lehet továbbadni, nem lehet megosztani mással (egyetlen kivétel a szupervízió, erről majd később). Ráadásul a pszichológus nem ismeri a férjet-anyóst-bárkit, így hatással sem lehet azokra. Ő az az idegen, akinek érdemes megnyílni, mert a vonaton megismert, soha többet nem látott idegenhez képest még szaktudása is van, tehát a meghallgatás mellett esetleg lesznek ötletei is arra nézvést, mit is lehet kezdeni a helyzettel.

Tanulta, tudja, hogyan kell értő figyelemmel hallgatni. Nem akar a saját maga problémáiról beszélni (általában :-D). Arra figyel, amit a kliens mond, és sokszor meghallja azt is, amit nem mond ki. Tudja, hogyan kell kérdezni, hogyan kell hallgatni, mikor kell megszólalni, és mikor nem. Előtte nem ciki sírni, mert hát azért van. Nem ciki kiborulni, hiszen ami a pszichológusnál történik, az nem kerülhet ki onnan. Védett környezetben, bensőséges körülmények között szabadulhatunk meg mindazon gondolatoktól-érzésektől, melyeket még önmagunk előtt sem szeretünk felvállalni.

Van neki szaktudása. Jó esetben ő már olvasta a fellelhető szakkönyvek egy részét, így tudja az azokban foglaltakat alkalmazni, ugyanakkor felé érzéseket is ki lehet nyilvánítani, indulatokat is lehet produkálni. Tudja, hogy milyen kerülő utakon jelentkezhet a szorongás, fájdalom, harag, szégyen. Tudja, hogy egy-egy tünet mögött mennyi minden más tényező húzódhat.

Tisztában van a saját korlátaival. Nem megy bele olyan mélységig a dolgokba, ahonnan nem tud biztonsággal visszahozni. Átlátja, kontrollálja a helyzetet, és bár lehet, hogy kötéltáncra invitál, de mindig lesz alattunk védőháló, és a kezünket sem engedi el közben. Véd, támogat, de mindig újabb utakra indít.

Szóval lehet mindenféle házilagos megoldást találni a problémáinkra, és azok sokszor működőképesek is lehetnek. Mint ahogy megspórolandó a kozmetikust, lehet otthon is gyantázni, ami akár lehet ugyanolyan jó is. De lehet, hogy csak több problémát okoz. És bárki levághatja a saját maga, vagy hozzá közel álló személy haját. De a legtöbben azért mégis inkább fodrászhoz járunk. És autót is lehet otthon barkácsolni. Csak nem biztos, hogy érdemes...

A pszichológus fajtái

Nem tudom, mennyire triviális az olvasónak, hogy mi a különbség a különféle lélekkurkászok között, de a mindennapi életben elég gyakran futok bele olyanokba, akik nem tudják. Ezért gondoltam, hogy az első "komoly" poszt erről szóljon, hátha valaki nem ismeri.

Először is a pszichiáter. A pszichiáter orvosi egyetemet végzett, majd pszichiátriára szakosodott szakorvos. Alapesetben (a mindenféle keveredésekről majd később) orvosi szemszögből közeledik a hozzá fordulóhoz, azaz a lelki problémák okát testi (agyi) funkciók alul- vagy túlműködésében látja, melyre a megfelelő diagnózis felállítását követően gyógyszeres kezelést alkalmaz. Azaz a lelki problémákat hasonló séma szerint orvosolja, mint egy belgyógyász: tünetek alapján diagnosztizál, majd receptet ír, és a gyógyszer szintjének megfelelő beállítása céljából kontrollra hívja vissza a betegét. Ha a gyógyszer javulást hoz, akkor megtartja, ha nem, emeli a dózisát. Ha így sincs javulás, más hatóanyagú gyógyszert ír fel, míg a kívánt hatást el nem éri. (Jaj, ez egy nagyon sablonos bemutatás, és természetesen ennél sokkal többet is csinál a pszichiáter, de igyekszem nagyon leegyszerűsíteni a dolgot, hogy a különbségek jobban látszódjanak.)

A pszichológus bölcsész, mint a filozófus vagy a magyartanár. Az egyetem végén bölcsészdiplomát kap, ami úgy nagyjából semmire sem jogosítja fel. Ezt követően választhat magának szakképzést, négy nagy területből. A gyógyító szakma csúcsán a klinikai szakpszichológusok állnak, mögöttük szürke kisegérként a tanácsadó szakpszichológusok következnek. Létezik még munkalélektani és pedagógiai szakpszichológus is, de mivel ők teljesen más területtel foglalkoznak, őket letudom e felsorolás keretében, és kész :-).

Szóval a klinikai szakpszichológus egy négy éves, komoly képzés, gyakorlatilag második egyetem. Egészségügyi végzettségnek számít, így aki elvégzi, bekerül az ezt lajstromozó Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal alapnyilvántartásába. (Nem tudom, ki ismeri ezt a honlapot, egyébként nagyon hasznos tud lenni, minden orvos, fogorvos, klinikai szakpszichológus, de az olyan társszakmák, mint a természetgyógyászok vagy a gyógymasszőrök is kereshetőek benne. Azaz, ha szakembert keresünk, és ajánlanak valakit, meg tudjuk nézni név alapján, hogy valóban rendelkezik-e a szükséges képzettséggel.) A klinikai szakpszichológus, mint neve is mutatja, alapvetően a lelki működések rendellenességeivel foglalkozik, azaz a pszichiátriai megbetegedésekkel, ide értve mindenféle működészavart. Pszichiátrián normálisan úgy szokott kinézni, hogy a pszichiáter elbeszélget a beteggel, ez alapján feltesz egy eldöntendő kérdést (általában két kórkép differenciáldiagnózisával kapcsolatban), melyre a klinikai szakpszichológus a tesztjei és a saját anamnézise alapján ad egy választ, amit az orvos általában figyelembe vesz a gyógyszerezés előírásakor. Klinikai szakpszichológusokkal azonban nem csak pszichiátrián, hanem mindenféle egyéb helyen is találkozhatunk, magánrendeléseken, kórházi osztályokon, stb. Ami a képet megkavarhatja, az az, hogy létezik egy olyan képzés, amit úgy hívnak, módszerspecifikus pszihoterapeuta. Ezt az orvosok alanyi jogon végezhetik el, a pszichológusok közül viszont csak a klinikai szakpszichológusok jogosultak a képzés végeztével használni is ezt a címet (azaz elvégezni pl. én is elvégezhetnék mondjuk egy rövid dinamikus pszichoterápiát megtanító két éves kurzust, csak aztán nem mondhatnám, hogy én pszichoterapeuta vagyok).

A pszichoterapeuta egy adott módszernek megfelelően kiképződött a módszer használatára. Azaz lehet pszichoanalitikus, rövid dinamikus pszichoterapeuta, hadd ne soroljam fel az összeset (nem is tudnám), tehát jogosult pszichoterápiát csinálni. A pszichoterápia arra hivatott, hogy valamely lelki rendellenességet meggyógyítson. A fentiekből következően mind pszichiáter, mind klinikai szakpszichológus végezhet pszichoterápiát, ha és amennyiben rendelkezik az ehhez szükséges pszichoterápiás végzettséggel. Vagyis az alapvetően gyógyszerrel gyógyító pszichiáterhez is lehet járni heti egy-öt órában beszélgetni, ha ő pszichoterapeuta is, meg a klinikai szakpszichológushoz is. Ebben a tekintetben ez a két végzettség meglehetősen összeér, az a különbség, hogy a pszichiáter nem fog személyiségtesztet felvenni (nem vehet, nincs meg rá a képzettsége), a pszichológus meg nem fog gyógyszert felírni (nem írhat, nincs meg rá a végzettsége).

Na, és akkor elérkeztünk oda, ahová menni szándékoztam, szűkebb szívem csücskéhez, a tanácsadó szakpszichológushoz. (Nem bonyolítanám a képet mindenféle szakirányokkal, a klinikai szakpszichológiát is lehet gyermek- és felnőtt ágra bontani, a tanácsadóknál meg van munkalélektani-szervezetfejlesztési, meg pedagógiai szakirány is, de én, ugye, krízistanácsadó vagyok, tehát arról lesz szó :-D.) A tanácsadó szakpszichológus képzés két és fél éves, tehát komolyságában nem ér fel a klinikusokéval. Amit jobban megtanul, az az úgynevezett konzultáció (más fordításban tanácsadás, de ezt én nem szeretem, mert a kliensnek az jön le, hogy majd jól eljön, én meg megmondom a tutit, hogy ő mit kezdjen az életével, pedig dehogy). A konzultáció lényege, hogy alapvetően lelkileg egészséges, tehát klinikai értelemben nem beteg klienssel folyó, célzott beszélgetés. Hogy a lelkileg nem beteg miért megy pszichológushoz? Hát mert olyan helyzettel találkozott az életében, amit saját erőforrásaiból nem tud megoldani. Azaz krízisben van. Vagy volt, és nem jól jött ki belőle. Vagy olyan körülmények közé került, amelyek az addigi, sikeres alkalmazkodását/működését megzavarták. Ilyenkor a lényeg nem a hosszas gyógyítás, hiszen a kliens igazából nem beteg. Sokkal inkább a gyors és hatékony problémamegoldás, a megfelelő készségek, képességek feltárása és mozgósítása, melynek célja a krízis megoldása, az alkalmazkodás elősegítése. A tanácsadó szakpszichológus nem egészségügyi dolgozó, a nyilvántartásban nem szerepel, működésének megkezdéséhez sem működési, sem ÁNTSZ engedély nem szükséges. Ha olyan klienssel találkozik, aki meghaladja a kompetenciáját (mert klinikai értelemben beteg, azaz nagy fokú depresszió, személyiségzavar, pszichotikus állapot jellemzi), akkor az első beszélgetés után továbbküldi a kliensét klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez.

Nem tudom, mennyire érthető a különbség, ezért leírom, hogy egy ideális világban hogyan kellene működnie a dolognak (de persze, egyáltalán nem így működik, majd erre is szánok egy bejegyzést, hogy miért nem).

Adva van X. kliens, aki egészen 36 éves koráig remekül eléldegélt, nem volt semmi problémája, ám ekkor a neki két gyereket szülő felesége egyszercsak gondolt egyet, és összecsomagolt gyereket, bútort, és elköltözött. X. teljesen összeomlott, öngyilkossági gondolatai voltak, kilátástalannak érezte az életét, sokat ivott, barátaival-családjával ordibált, szóval kiborult, na. Ideális világban X. elment a körzetileg működtetett tanácsadó szolgálathoz, ahol egy tanácsadó szakpszichológussal találta magát szemben, aki meghallgatta a problémáját (jellemzően nem 15 vagy 50 percben, hanem amíg a kliens számára szükséges az első beszélgetés során). Eközben felmérte, hogy X. krízisben van, emiatt felajánlott neki egy négy ülésből álló, krízisintervenciós kezelést. X. ezt elfogadta, és még négyszer találkozott a tanácsadóval. Ez alatt a négy hét alatt újra felépítette az életét olyan szintig, hogy képes legyen elmenni dolgozni, éjszaka aludni, nem inni, koncentrálni, vagyis a normális életvezetése helyreállt. Mivel a négy beszélgetés során előkerültek olyan múltbeli problémák is, melyek a házassága megromlásához vezettek, a tanácsadó javasolta neki, hogy keresse fel Y. nevű, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta kollégáját, aki segíthet neki a múlt feldolgozásában. X. ezt követően két éven át járt heti rendszerességgel Y-hoz, mely során személyiségét sikerült új, szilárdabb alapokra helyezni, önismerete elmélyült, korábbi problémái rendeződtek. Eközben volt egy súlyosabb depressziós epizódja, mely miatt Z. pszichiáter is kezelte - a pszichoterápiával egyidejűleg, a két szakember konzultációja mellett - antidepresszáns és szorongáscsökkentő gyógyszerekkel.

Na, hát ez lenne az ideális. Vagyis a tanácsadó feladata lenne, hogy felmérje a hozzá forduló problémáját, ha az ő kompetenciája (és amúgy a párkapcsolati problémáktól a gyászig, életközepi fordulótól a munkahely elvesztéséig nagyon sok minden tartozik ide), akkor rövid, célzott beavatkozással kezelje, ha nem, akkor pedig tovább küldje a beteget. A klinikai szakpszichológus/pszichiáter feladata pedig az lenne, hogy a valóban beteg embereket kezelje, a nekik megfelelő módszerrel. A valóságban gyakran történik, hogy a krízisben lévőt is klinikai szakpszichológus kezeli (ami nem baj, mert ők is tanulnak a krízisről, csak a konzultációról, a gyors megoldásról nem igazán), vagy hogy a krízistanácsadó próbál súlyos depresszión vagy mondjuk evészavaron segíteni (ami megint nem baj, mert ő is tanul róla, csak hát nem pszichoterapeuta, aki valóban kompetens ebben). Vagy a pszichiáter kezeli a betegét pszichoterápiával, miközben nincs rá képzettsége (a fenti linken pl. érdemes megnézni néhány, a médiában sztárolt ember végzettségét). Vagy - ami számomra a leghajmeresztőbb - hogy a háziorvos ír fel mindenféle antidepresszánst, nyugtatót a krízisben lévőnek. Szóval nagy a kavar. És akkor még a mindenféle jósokról, látókról, cigányasszonyokról, családállításról, kineziológiáról, stb. nem is beszéltünk :-).

Miért ez a blog címe?

Eredetileg nem ezt akartam. Először a szinkronicitást próbáltam ki, de természetesen foglalt. Ami engem kicsit mérgelt, hogy valaki elkezdte, írt valamit, aztán abbahagyta, immár két éve. Egyetlen bejegyzés után. Én talán töröltem volna, ha nem látom értelmét a folytatásnak. Aztán eszembe jutott, hogy legyen sors. Még jobb foglalt blog, egyetlen bejegyzés sincs benne. Jó, akkor talán pszichomókus. Ez a blog tetszett a legjobban, rengeteg munkával egyedített sablon, annyi bejegyzéssel, hogy a blog nincs kész. Remek.

Aztán itt egy kicsit megálltam gondolkodni, mert a fentieket csak egy lendülettel próbálgattam, gyakorlatilag ész nélkül. Elkezdtem azon agyalni, mi lenne az a szó, ami kifejezi valahogy a hozzáállásomat az emberi élethez, a gondolkodásom lényegét a sorsról, pszichológiáról, véletlenről. Hirtelen bevillant: válaszút. Kipróbáltam, és működött. És, mint tudjuk, véletlenek nincsenek :-).

Ez után jött az a rész, amit a legjobban szeretek. Mikor már megcsináltam a kinézetet (és igen, nekem az a sötét tetszett, de az első levél, amit az új blog kapcsán kaptam, rögtön - ismét :-) - a sötétséget, olvashatatlanságot kifogásolta), elkezdtem magamba mélyedni. Mert az önismeret (amiről szeretnék majd később bővebben írni) bizony nem csak azt jelenti, hogy ismerem magam, a múltamat, a traumáimat, a gyengeségeimet-erősségeimet, nem. Azt is jelenti, hogy folyamatosan igyekszem megérteni, hogy egyes dolgokat miért csináltam, bizonyos ötleteim miért támadtak, erre vagy arra miért úgy reagáltam, ahogy. Erre eklatáns példa a szakmából, hogy egy klienssel történő, egy órás beszélgetést követően, mikor jegyzeteket készítek, gyakran két-három órát is töprenkedem azon, hogy bizonyos dolgokat miért mondtam, miért úgy mondtam, az mit váltott ki, és arra hogyan reagáltam. Szóval megpróbáltam megérteni, miért villant be a válaszút, mi tetszhetett benne annyira, hogy ez legyen a cím. Több szálat is sikerült találni, ami ebbe az irányba terelt.

Egyfelől van egy némiképp a taoizmussal rokon szemléletem. Nem, nem hiszek tételes vallásban, de hiszek sok dologban, amiről amúgy a vallások szeretnek beszélni. Az általam adott válasz az "élet lényege, meg minden" kérdésre - a negyvenkettő mellett :-D - amolyan teljes katyvasz, amit senkinek sem kívánok terjeszteni, de elég erős vonalat képvisel benne az a gondolat, hogy életünk egy hosszú út, melynek lényege nem az, hogy eljussunk valahová, hanem mindazon tapasztalatok összessége, melyek út közben érnek bennünket. Az út tehát valahonnan innen jöhetett.

A válasz abból adódik, hogy szüntelenül keresem azokat a kérdéseket és válaszokat, amik előrébb vihetnek, amiktől több, jobb, értékesebb lehetek, vagy amik akár csak néhány pillanatig megnevettetnek, elgondolkodtatnak, kikapcsolnak. Nem valamiféle nagy és átfogó válasz-keresés ez, hanem inkább tapasztalatgyűjtés, de szeretem, ha megértem a dolgokat (legalábbis a magam szintjén), ha megtalálom, mi miért van, hogyan működik, mit hoz magával. És ezek mind-mind válaszok.

Aztán maga a szó: válaszút. Krízistanácsadó vagyok. A hozzám fordulók leggyakrabban valamilyen választási helyzetben vannak, olyan döntéskényszerben, amiről azt érzik, hogy nincs döntés, hogy akármit választanak, valaki vagy valami sérül, valakinek rossz lesz. Vagy azt érzik, hogy egyáltalán nincs alternatívájuk, hogy kényszerpályán mozognak, amitől tehetetlennek, értéktelennek, betegnek érzik magukat. Legtöbbször az első beszélgetés arról szól: milyen lehetőségek, utak állnak a kliens előtt. Azt térképezzük fel, miért érzi kilátástalannak, leküzdhetetlennek a helyzetét. Miért nehéz meghozni a döntést. Mit jelent az egyik vagy a másik út választása.

A következő réteg már személyesebb: amióta természetgyógyászatot tanulok, sokan kérdezik meg, hogyan képzelem el a jövőmet. Most akkor pszichológus leszek, vagy reflexológus-fitoterapeuta (elnézést, hogy ezt mindig így írom, de jogszabály kötelez rá. Magyarországon azt a címet, hogy természetgyógyász, csak orvos alapvégzettségű, természetgyógyászat kiegészítő képzésben részt vett ember használhatja, a "laikusok", akiknek az alapvégzettsége más, csak az általuk elvégzett szaktanfolyam nevét használhatják, tehát akupresszőr, életmód-tanácsadó terapeuta, reflexológus stb. Ezért nem egyszerűsíthetek természetgyógyászra.)? Azzal akarok foglalkozni, hogy a lelki problémákat gyógyítom a pszichológia eszköztárával, vagy talpakat akarok masszírozni és közben gyógytea recepteket osztogatni? Mintha a kettő között választani kellene. Valamiért akikkel erről beszéltem, azt gondolják, hogy ezt el kell különíteni egymástól.  Hogy egy pszichológus nem állhat neki talpat masszírozni, mert hogy néz már az ki. Egy talpmasszőr meg nem mászhat bele a páciens lelkébe. Hogy akinek a válla fáj, a pajzsmirigye beteg, gyomorbántalmak kínozzák, vagy rákos, annak nincs lelki problémája. Hogy ezek testi, és kizárólag csak testi betegségek, amikkel alapvetően az orvostudomány foglalkozik, esetleg a természetgyógyász kezel, de semmi köze egyiknek sem a lélekhez. És hogy aki krízisben van, nagy lelki megrázkódtatást él át, annak csak a lelke fáj, a teste nem beteg. Vagy hogy ha esetleg mindkettő beteg, akkor is, a problémával két külön szakember kell, hogy foglalkozzon. Járjon csak orvoshoz gyógyszerért, pszichiáterhez nyugtatóért, természetgyógyászhoz a test önszabályozó mechanizmusainak beindításáért, és, esetleg, végső soron, pszichológushoz, ki tudja miért (kb. ez a sorrend az emberek fejében :-D). Gyakorlatilag elképzelhetetlen számukra, hogy aki eljön(ne) hozzám talpmasszázsra, azzal előtte-közben beszélgetek, ami alatt kiderülhet, hogy mi az a lelki probléma, elfojtott érzés-gondolat, vagy megbetegítő kapcsolati rendszer, ami a testi tüneteit okozhatja. És hogy a következő talpmasszázsok során rájön, hogy bár testileg jobban érzi magát, lelkileg nem. És hogy ezen esetleg jó lenne változtatni. És utána - bár marad a talpmasszázs is - más minőségben is beszélgetünk. Amitől esetleg a lelke is jobban lesz.
Vagy esetleg a hozzám forduló, krízisben lévő klienst a beszélgetés végén megkérem, hogy üljön át a másik székbe, ahol egy lazító, relaxáló, nyugtató talpmasszázst kap. Hogy ne csak a lelke könnyebbüljön meg a velem való beszélgetéstől, hanem a napok-hetek alatt felgyűlt feszültségek, görcsök egy részétől is megszabadulhasson. Hogy energiával feltöltve, felszabadultabb lélekkel és könnyebb, fittebb testtel mehessen el tőlem (a legtöbben azt mondják, hogy a talpmasszázstól valahogy könnyebbnek érzik a testüket, azért ezt a szót használtam).

Ez tényleg teljesen elképzelhetetlen? Én azt remélem, hogy nem. Hogy működni fog. Hogy nem kell válaszút előtt állnom, hogy melyiket szeressem jobban. Sokszor fogom még leírni, sőt, példákkal is illusztrálni, de ezt szerintem mindenki tudja-érzi: test, lélek és szellem egy egység. Mesterségesen lehet úgy modellezni, mintha három lenne, lehet egyszerre csak az egyikkel foglalkozni, de attól még egy marad. Épp ezért meggyőződésem, hogy minden olyan kezelés, mely csak az egyiket célozza, nem olyan hatékony, mintha mindhárom területen egyszerre próbálunk meg változást létrehozni.

És persze, amiért a válaszutat ennyire magyarázom: mikor azuram meglátta az új blogom címét, azonnal azt kérdezte: mi van, cicamica, úgy érzed, válaszút előtt állsz? Változtatni akarsz valamin?

Szóval nem, nem akarok. Pont azt szeretném megmutatni: kellenek válaszutak, hiszen attól változhat meg az életünk. Attól érhetünk el olyan tájakra, emberekhez, amiket a régi úton sosem találtunk volna meg. De mélyen hiszem, hogy minden egyes ilyen döntési helyzetben van olyan út, mely egy jobb, szebb élet felé visz. És hogy ezt meg kell, és meg is lehet találni. Tehát ha két utat látunk magunk előtt, és mindkettőt sötétnek, félelmetesnek, rossznak látjuk, akkor nézzünk jobban szét. Hátha lapul ott még egy-kettő-sok másik út, amely csak ránk vár, hogy felfedezzük.

És még egy tanulság: az élettől nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk. A blogcímek gyakran foglaltak. De aztán, kis gondolkodás után jön egy olyan lehetőség, amit először talán kényszernek érzünk, és fájlaljuk az elvesztettet, a meg nem kapottat. De ha van egy kicsi önismeretünk, és hajlamunk arra, hogy utána gondoljunk annak, mi is a jó ebben a helyzetben, képesek leszünk örülni annak, amink van, és nem búslakodni olyan dolgokon, amik nem elérhetőek számunkra.

Valahol el kell kezdeni...

Ez egy nagyon személyes blog, mondhatni énblog, abban az értelemben, hogy főként rólam szól, ahogyan én látom a pszichológiát és a természetgyógyászatot. Ugyanakkor tematikus blog is, mivel nem a mindennapos történéseimet írom meg, nem önmagamról sztorizgatok, hanem a szakmá(i)mról. Ugyanakkor szeretném, ha beszélgetős, levélküldős, sztorimesélős blog is lenne, ha azok, akik idetévednek, és véleményük, saját élményük van a témában, megírnák nekem, amit aztán közzétehetnék.

A motiváció:
Sokszor és sokat olvasok más blogokat. Nem ritkán előkerül a pszichológia másoknál is, és sokszor érzem úgy, hogy elég negatív a megítélése. Vagy hogy egyáltalán nem ismerik. Vagy hogy sokan félreismerik. Vagy azt is látom, hogy sokan kibékíthetetlen ellentétet látnak a pszichiátria, a pszichológia és a természetgyógyászat között. Vagy a pszichológia irányzatai között.
Sőt, volt egy másik blogom is, amit ugyan már nem írok tovább, de ott is előkerült néhányszor a szakma, és kaptam olyan visszajelzéseket, sőt, még e-mailt is, hogy erről a témáról írhatnék többet.
Szóval most megpróbálok erről írni. Majd kiderül, milyen sikerrel.

Bemutatkozás:
1998-ban végeztem pszichológusként a KLTE-n (tudom, ma már Debreceni Egyetemnek kellene neveznem, de nekem az még a jó öreg Kossuth maradt). Aztán 2004-re elvégeztem az ELTE-n a tanácsadó szakpszichológus képzést, krízistanácsadás szakirányon. Mostanság pedig természetgyógyászatot tanulok, reflexológiát és fitoterápiát. Két lányom születéséig börtönpszichológusként dolgoztam, hamarosan pedig állami gondozottakkal fogok foglalkozni. Emellett gőzerővel készülök rá, hogy saját magánrendelésem is legyen, ezzel nagy vágyam válna valóra.

Kezdjük el, aztán majd meglátjuk.