Rapport

Utálom ezt a szót. Nekem az jut eszembe róla, hogy menni kell a parancsnokhoz szőnyeg szélére állni, mert valamit sikerült elszabni. A pszichológiában azonban ez a szakkifejezés arra a bizalmi-rokonszenvi kapcsolatra, aminek (jó esetben) az első beszélgetésen, lehetőleg annak is az első tíz-húsz percében ki kell alakulnia a pszichológus és a kliense között. Sőt, mindenféle beszélgetés során illene kialakulnia, pl. orvos és beteg között is. Vagy természetgyógyász és páciense között is.

A rapport kialakítására vannak leírt technikák. Van ugye, az aktív hallgatás, amikor alapvetően a kliensből dől a szó. Ilyenkor a pszichológus feladata, hogy egy-egy hümmögéssel, "értem"-mel továbbsegítse a beszélőt, biztosítva őt arról: tényleg figyel. Vannak aztán az ajtónyitogató kérdések, amik arra hivatottak, hogy az épp elakadt beszélgetést továbbsegítsék. Időnként érdemes összefoglalni, visszajelezni a kliens mondanivalóját, részint, hogy pontosítsuk a képet (vagyis hogy tényleg azt mondta-e, amit mi gondolunk, hogy mondott), részint, mert így általában a kliens mindenféle gondolata is tovább halad a megkezdett úton, eszébe jutnak eddig el nem mondott részletek, vagy olyan események, amik más megvilágításba helyezik az eddigieket. Aztán vannak nonverbális, metakommunikációs (van erre magyar szó?) eszközök, amiket jó esetben a pszichológus már készség szinten, nem tudatosan használ. Ilyen a testtartás (nem tesszük keresztbe a kezünket-lábunkat, vagyis nem zárkózunk el), az odafordulás, előrehajolás, egy idő után a tükörtartás felvétele. Ilyen lehet a hangszín megfelelő megválasztása, bizonyos gesztusok helyes használata is. Meg persze, tágabb értelemben ide tartozik a helyiség berendezése, a székek elhelyezése, a körülöttünk lévő tárgyak, képek megválasztása is. A beszélgetés helyszínét, berendezését is alá kell rendelni annak a célnak, hogy a kliens meg tudjon nyílni, el tudja magát engedni, képes legyen feltárni önmagát.

Általában nem túl nehéz dolog rapportot kialakítani. Aki eljutott odáig, hogy felkeres egy pszichológust, ráadásul erre anyagi áldozatra is hajlandó, az általában akar beszélni róla :-). Persze, vannak kivételek. És van olyan is, hogy valamiért a két ember nem összeillő. Én is jártam már úgy, hogy képtelen voltam egy kollégának megnyílni. Nem azért, mert nem jól csinált valamit, csak valahogy mégsem ment, akkor és ott nem. Egyszerűen annyira "nem jött be" nekem a stílusa, a habitusa, hogy éreztem, nem vagyok itt jó helyen.

Aztán van az az eset, amikor külső körülmények nehezítik a helyzetet. A börtönben töltött évek jó iskolát jelentettek a bizalmi kapcsolat kialakításáról. Az kifejezetten megnehezített szituáció. Az elítélt arra szocializálódik a börtönben, hogy a smasszer ellenség, akiben nem lehet megbízni. A pszichológus is smasszer, tehát besúgó, aki csak információkat akar gyűjteni, hogy aztán jelenthesse. Amúgy is hülye. És hülye az is, aki hozzá fordul. Na, ilyen előítéletekből álló fal áll az útban, amit muszáj egy beszélgetés alatt legalább nagy részben leredukálni, különben nem lesz több beszélgetés, legalábbis értelmes biztos nem. Sokszor vért izzadtam, és mindenféle (amúgy általam nagyon utált) játszmába kellett belemennem, míg "levizsgáztam", és bizalmat kaptam. Ráadásul a hónapokig-évekig tartó beszélgetés-sorozatok közben újra és újra meg kellett ezzel küzdenem, amikor valamiért megrendült az adott kliens bizalma bennem, mert valaki mondott valamit, vagy történt valami, ami erre okot adhatott.

És volt olyan is, hogy miattam nem működött. Voltak olyan elítéltek, akik valami miatt annyi ellenérzést keltettek bennem, hogy nem tudtam odafigyelni, nem tudtam ráhangolódni a mondanivalójukra (még akkor sem, ha ők mondták volna folyamatosan), egyszerűen képtelen voltam, még tudatosan is képtelen voltam rapportot építeni, a tudattalan meg aztán teljesen ez ellen dolgozott, folyton azon kaptam magam, hogy már megint karban van a kezem, keresztben a lábam, a széken hátradőlve gurulászok előre-hátra (soha többet görgős szék :-D), és kommunikációs hidak helyett egyre-másra kommunikációs gátakat alkalmazok (ilyen például, meglepő módon, a direkt tanácsadás is: ha megmondom, mit csináljon, ott és akkor vége van a beszélgetésnek, mert vagy azt mondja, hogy jó, megpróbálja - persze, úgysem fog sikerülni, hiszen az nem az ő megoldása, vagy elkezd tiltakozni, érveket keresni, hogy az miért nem megoldás, és onnantól már nem az ő problémájáról beszélgetünk, hanem vég nélküli "igen, de..." játszmát folytatunk). Nem vagyok rá büszke, mert egy börtönben dolgozó pszichológus nem szabad, hogy válogasson, nem szabad, hogy különbséget tegyen, mégis volt ilyen. Vigasztal a tudat, hogy ez nem szólt például bűncselekménynek. Gondolok itt arra, hogy általában teljesen jól tudtam beszélgetni emberölésért elítélt emberekkel, sőt, olyanokkal is, akiket pedofilnak szokás nevezni (erre amúgy is egy sor btk-s kifejezés van, szemérem elleni erőszak, kiskorú megrontása, fajtalanság, stb.), nem jelentett gondot, még akkor sem, ha elmesélték, mit is csináltak. Az egyik, akit nem bírtam kezelni, speciel pont pedofil volt, de nem a bűncselekménye, hanem az egész lénye volt az, ami taszított. Az első perctől fogva. De volt olyan is, aki sima lopásért töltötte a büntetését, és mégis, képtelen voltam ráhangolódni, megérteni. Ilyenkor a lehető legjobb megoldást választottam: átküldtem a kollégámhoz.

Mert nem vagyunk egyformák. Az nem lehetséges, hogy egy ember mindig, mindenkinek bejön. Vagy hogy neki bejön mindenki. Lehet fejleszteni a kommunikációs képességeket, lehet egy sor módszert, eszközt bevetni, és mégis lesz olyan, aki ennek ellenére sem.

Vallom, hogy nincsenek véletlenek. Aki elmegy egy pszichológushoz, okkal megy pont oda. De nem biztos, hogy azért, hogy pont az a szakember kezelje. Lehet, hogy szüksége van egy tapasztalatra, ami nem feltételnül kell jó tapasztalat legyen. Lehet, hogy épp azt kell megélnie, hogy nem ez az ő útja. De lehet, hogy csak ezzel a kerülővel tud eljutni oda, ahhoz a szakemberhez, akihez mennie kell. Épp ezért arra biztatnék mindenkit: ha elmegy pszichológushoz (orvoshoz, természetgyógyászhoz, stb.), és húsz perc után nem érzi, hogy bízik a másikban, hogy kész megnyílni neki, akkor keressen másik szakembert. Nem azért, mert az, akihez elment, nem jó szakember, vagy valamit rosszul csinált. Hanem azért, mert nem vagyunk egyformák. Kinek ez jön be, kinek az. De egy következő alkalommal biztosan meg fogja találni azt, akihez mennie kell. És akkor nem pocsékol el feleslegesen egy csomó időt, energiát és pénzt egy olyan kapcsolatra, ami nem működik. És nem fogja azt gondolni, hogy a pszichológusok mind egy szálig semmirevalók, akik nem képesek segíteni senkinek.

Mert a rapport ilyen. Előre lehet belőle tudni, hogy mennyire lesz sikeres a kapcsolat. Ha megvan, ha könnyen kialakul: menni fog, legfeljebb egy kis időbe telik a változás. De ha nincs meg, ha nem tud kialakulni, akkor a leggondosabb munka, a legjobb szakmai hozzáállás és lelkiismeret mellett sem fognak tudni sikert elérni.

A bejegyzés trackback címe:

https://valaszut.blog.hu/api/trackback/id/tr672181223

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ugyandehogy (törölt) 2010.07.28. 09:46:57

és mi van akkor, ha a meglévő kapcsolat romlik el?

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2010.07.28. 23:43:43

@Babette_: Ezt most így általánosságban azért elég nehéz. Nem akarod elküldeni a hozzá tartozó történetet? :-)
Na jó, azért valamivel megpróbálkozom. Nem tudom, hogyan és miért romlik el egy terápiás/tanácsadási célú kapcsolat. Nekem volt olyan, hogy elromlott, de azért, mert akiről azt gondoltam, hogy egyenes és becsületes, az valójában nem volt az. De ez a börtönben volt. A civil életben nem gondolnám, hogy aki fizet a pszichológusért, az azért jár oda, hogy hazudjon.
Ott talán, sokkal inkább, a kapcsolat dinamikájában lehet valami probléma. Gondolok itt például olyanra, hogy már rég abba kellett volna hagyni, mert tartalmatlanná, értelmetlenné vált, mégis fenntartják a kapcsolatot, nem tudnak egymásról leválni, és emiatt romlik el.
Vagy esetleg olyan indulatáttételes-viszontindulatáttételes dolgok lehetnek a háttérben, feldolgozatlanul, amik ilyesmit okozhatnak.
Vagy a kezdeti rapport után kiderült valami olyan, ami egyik vagy másik félnek mégis problémát jelent, és ez nem derült ki az első alkalommal (bár én hiszek a megérzéses dolgokban, de ettől még bármi előfordulhat).
Vagy... vagy lehet még egy csomó minden. Nem kaphatnék közelebbi infót? Vagy esetleg a fentiek közül valamelyik lehet, hogy talált, és írjak arról bővebben?

Ugyandehogy (törölt) 2010.07.29. 08:06:16

@m e o w: lehet, hogy megírom levélben. még gondolkodom. jó?