Tapasztalatok, melyek az oktatásról szóló posztot megalapozták

Számomra egészen váratlan módon az előző írásom hihetetlen tömegű embert vonzott ide. Nem dicsekvésként mondom, de több, mint tizenháromezer emberhez jutott el. A visszajelzések (nem csak az itteni kommentek, hanem email-ek, facebook-os kommentek és üzenetek) elég vegyesek, a teljesen egyetértek-től a menj a manóba, mit szólsz bele, úgysem értesz hozzá-ig. Viszont úgy tűnik, lement a roham, úgyhogy azon keveseknek, akik maradtak, elmondom, miért és hogyan jutottam el odáig, hogy azt a kilenc pontot megfogalmazzam.

A kedvenc ellenérv, ami a poszt alatti kommentekben is többször megfogalmazódott, hogy ezeket a dolgokat nem az iskola dolga megtanítani. Ha működik a család, akkor ezekről a dolgokról úgyis szó esik, ha meg nem, akkor a tanár hiába magyaráz, a családi minta erősebb lesz mindenképp (igaz, egy-két itteni kommentelőtől azért megkérdezném, hogy az értő olvasást mikor hagyták ki a tanulmányaikból, de mindegy :D).

Én nem tudom, hogy akik ezt írják, pedagógusok-e, én gyanítom, hogy igen. Én meg elmesélem, hogy pszichológusként mit tapasztalok. Szeretném hozzátenni: én csak és kizárólag felnőttekkel foglalkozom, gyerekekkel nem (volt időszak az életemben, mikor igen, tehát láttam már élőben gyereket, de amiről itt szó lesz, az mind-mind felnőttekkel való tapasztalatok összegzése. A felnőtt az 18-tól 70 évig egy igen tág csoport, három generációnyi embert jelent). A hozzám forduló emberek nyilván problémával küzdenek, különben nem ülnének nálam. A nyolc általános végzettségtől a több egyetemi diplomáig minden van. Nem mondanám reprezentatívnak a mintát, mert általában csak a középosztály az, aki nálam megfordul, az alsó középtől a felső középig. Tudják, mit tapasztalok a hozzám fordulóknál? Szinte mindenkinél? Egységesen?

Hát például azt, hogy komoly stresszkezelési nehézségeik vannak. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak olyanok, akik képesek jól kezelni a krízishelyzeteiket, a munkahelyi problémáikat vagy éppen a párkapcsolati zavaraikat. És bizony, a legtöbb esetben kiderül, hogy bár nagyon rendes szüleik vannak (ismétlem: középosztálybeli családok!), azért apa bizony ivott (bár már leszokott róla, vagy belehalt), anya nyugtatót szed (vagy szedett, vagy ő is iszik kicsit néha), vagy depressziós, vagy a munkájába temetkezik, vagy csak a családnak él. Ha megkérdezem a hozzám forduló, bármilyen korú embert, hogy a szülei boldogok-e, elenyésző százalékuk válaszolja, hogy igen (konkrétan eddig háromszor hallottam, többszáz kliensből). Majdnem minden ilyen kliensnél kimutatható, hogy a stresszkezelési nehézség már a család előző generációjában is fennállt, csak nem fordultak vele szakemberhez, vagy pszichiáterhez mentek, aki gyógyszerrel orvosolta a problémát (vagy a jó öreg alkohol, ugye). Sőt, nyilván a nagyszülők sem voltak nyugodtak, de ott még az egy-két világháború azért elég ütős érv az idegességre. Aztán a hozzám forduló kliens megtanul relaxálni, és családi minta ide, szocializáció oda, mégis megnyugszik, és hosszú távon is sokkal eredményesebben tud stresszt kezelni. Még akkor is, ha egy csomó külső körülményen nem tud változtatni, marad a devizahitel (bocsánat, már a forintosított, jóval magasabb törlesztőt jelentő, hosszabb futamidejű hitel), a kicsit megunt kapcsolat vagy a nem túl érdekes munkahely. Vagy ha a fiatal felnőtteket nézzük (18-24 év): képesek jobban vizsgázni, kevesebb drukkal, jobban teljesítenek, és még a megbetegítő családi körülményeket (hiszen ők még együtt élnek az alkoholista apával vagy a full depressziós anyával) is sokkal könnyebben képesek elviselni. Én azt gondolom, hogy a társadalom részéről nagy luxus abban bízni, hogy mindenki eljut előbb-utóbb pszichológushoz, megtanul 10 alkalom alatt relaxálni, és jobb és teherbíróbb munkavállalóvá válik. Azt gondolom, hogy még nagyobb luxus ezeket az embereket nyugtatókkal és alkohollal tömni (ez utóbbi kiváló szorongás-csökkentő, csak sajnos picinykét addiktív, akárcsak a nyugtatók és altatók), valamint előbb-utóbb leszázalékolni, még mielőtt elérték volna a nyugdíjkorhatárt. Iszonyú luxus kiváló, szorgalmas embereket hagyni fiatalon szívrohamban, cukorbetegségben vagy stroke-ban meghalni hagyni, csak mert rosszul kezelik a stresszt, és ezáltal nem megfelelő életmódot élnek, képtelek kikapcsolni, lazítani. Főleg akkor nagyon nagy luxus ez, ha tulajdonképpen megtehetnénk, hogy hat éves kortól megtanítsuk őket arra, hogy el tudják engedni magukat, és a szorongásaik nagy részét. Lehet azt mondani, hogy ez nem az iskola dolga, meg a család úgyis visszahúz, de én erre azt mondom, hogy ha csak a diákok felénél eredményes lenne, az pont feleannyi ideges, beteg embert jelentene.

Sokan felakadtak a szexen. Hogy azt normális családban megbeszélik. Hát, én biztos csupa rossz emberrel találkozom. Kinek van gyereke az olvasók között? És szülője? Tessenek nekem leírni, hány éves kortól kell beszélgetni a gyerekkel a szexről? Miről beszélünk velük, amikor szexről beszélünk? Ki meséli el, hogyan kell jól szexelni? Ki mondja el a saját gyerekének, hogy életében kétszer érezte azt, hogy hüvelyi orgazmusa van, az összes többit csak eljátszotta? Hányan mernek valóban őszintén beszélni a gyerekeikkel a szexről? Hányan mesélnek a lányuknak-fiuknak a G-pontról, arról, hogyan lehet azt megtalálni? Hányan mondják el, hogy a fiúcskáknak jó lenne az első néhány önkielégítéstől arra törekedni, hogy ne süljenek el tíz másodperc alatt? Hogy nekik kell tudni elnyújtani az élményt? Hányan mesélik el a lányaiknak, hogy nekik fejben dől el, hogy képesek-e az orgazmusra, és hogy csak akkor fog menni, ha el tudják engedni magukat és a kontrollt a helyzet felett? És - ez nem tréfa, tényleg sok ilyen van! -, hogy a fitymaszűkületet minél korábban meg kell műteni, és a legcélszerűbb a körülmetélés, mert az biztos nem nő vissza
Ha ezt mindenki megbeszéli a gyerekével annak terhelhetőségéhez és érdeklődéséhez igazodóan, akkor tényleg nem kell a suliban erről szólni. Én viszont azt tapasztalom, hogy a mostani 18-19 éveseknek sincs semmi fogalmuk semmiről. Néznek pornót egészen kicsi kortól, persze, de a lényeg abban nincsen benne. A képben ábrázolható részletekről túl korán és szélsőségesen eltorzított formában, az érzelmi dolgokról sosem kapnak felvilágosítást. Aki nem hiszi, kérdezze meg őszinte kíváncsisággal a gyerekét, hogy mit tud erről az egészről. Szerintem lesznek meglepődések.Vagy beszélgessen őszintén a szüleivel erről.
A 30-40 éves korosztály még szörnyűbb. A házastársak egymással sem beszélnek a szexről, a vágyaikról, semmiről sem. A legtöbben saját magukkal, a testükkel, a kívánságaikkal sincsenek tisztában. Ezt a korosztályt még teljesen prűd szülők nevelték (mély tisztelet a kivételnek), akik szerint a téma tabu, nem beszélünk róla. Na, és ők nevelik a mostani fiatalokat. Amíg ezek a dolgok nem lesznek pironkodás és szégyenkezés nélkül megbeszélhetőek, addig igenis az iskolának kellene ezt felvállalnia. Már, ha a pedagógusok nagy része nem lenne még inkább tájékozatlan, mint a gyerekek, prüdériában pedig igencsak élenjáró.

Kommunikáció. Az volt az ellenérv, hogy a tanár hiába tanítja, ha otthon csúnyán és agresszívan beszélnek a gyerekkel, akkor mit sem ér az egész. Persze, lehet. Kisgyerekekkel sosem próbáltam (mínusz a sajátjaim, de ők ugye, teljesen más tészta). De voltak lakásotthoni fiataljaim (állami gondoskodásban élők, ha így jobban érthető), akiknek tartottam olyan tréninget, ahol megtanultak asszertívan kommunikálni. Bármilyen furcsa, nagyon sokat változtak, pedig ha valakik durva környezetben nőttek fel, azok ők. Börtönben is tartottam kommunikációs tréninget, meg csoportfoglalkozást, és még ők is meg tudták tanulni, és alkalmazták is, egész egyszerűen azért, mert rájöttek, hogy sokkal eredményesebb a célok elérése szempontjából. Most akkor komolyan az az ellenérv, hogy a fogékony kisgyerekek, akik mintát követnek, nem fogják alkalmazni, ha a tanároktól is ezt látják, meg az órákon is? Ugyan már. Isolde posztban reagált rám (köszönöm! meg vagyok tisztelve), és ő is azt írja, hogy pszichiátriai betegek is megtanulják és alkalmazzák. Én pont azt látom problémának, hogy maguk a tanárok is agresszívan vagy passzívan kommunikálnak a gyerekkel. A "szigorú" tanárok agresszívak (rendszeresen csak fenyegetéssel próbálják elérni a céljukat, meg kiabálással, meg mindenféle retorziókkal), a "gyenge" tanárok meg passzívak (ők azok, akik nem tudnak "rendet" tartani az órájukon). Alig-alig látni valóban asszertív tanárokat (de ők aztán nagyon jók tudnak lenni, mert teljesen új példát mutatnak a gyerekeknek arra, hogyan lehet célokat elérni, akár kritikát megfogalmazni agresszió nélkül).

Érdekes módon a tanulásmódszertant senki nem kritizálta, mégis alig-alig van olyan tanár (az általam ismertek közül, biztosan egész csomó mások pedig de), aki hallott róla. Kaptam ezzel kapcsolatban privát üzeneteket, hogy én mit ajánlok. Én ezer éve tanultam az egyetemen, azóta sok víz lement a folyókon, de úgy vélem, ez a sorozat igen jó alap lehet diákoknak, szülőknek és tanároknak is középiskolás kor végéig. A szakirodalom megvan, hozzáférhető, több helyen része is a helyi tanterveknek, igaz, általában csak középiskolában. Ami számomra elég érthetetlen, mert addig is valahogy el kell jutnia a gyereknek.

Gyereknevelés. Persze, tök jó lenne, ha a családokban ezt normálisan átadnák. Tudják, hogy kiről fogok én könyvet írni? A pedagógus-gyerekekről. Iszonyú nagy számban vannak jelen nálam azok a felnőtt emberek (18-58 évig), akiknek az anyukája és/vagy az apukája tanár (volt). És nagyon jellegzetes, közös vonásaik vannak. Mindannyian maximalisták. Mindannyian erősen szorongóak, a nem-pedagógusgyerek csoporthoz képest szignifikánsan magasabb a generalizált szorongás náluk. Mindannyian boldogtalanok. Általában (itt azért vannak kivételek) nagyon negatív önértékeléssel rendelkeznek, önmagukat értéktelennek élik meg. És a szüleik általában kifejezetten jó pedagógusok voltak, a diákjaik szerették őket. A gyerekeikkel szemben mégis maximalisták, túlkövetelőek voltak, akik csak feltételes szeretetet tudtak adni, és nem tudtak egészséges önbecsülést nevelni a gyerekeikbe. Ha a pedagógusok (akiknek elvileg a gyermeknevelés a szakmájuk!) sem tudnak kilépni a mintáikból, és jól gyereket nevelni, nem túl nagy luxus ezt nem tanítani? Nem rettenetesen lutri, hogy vagy sikerül a következő generáció, vagy nem? És a szülői viselkedés, a feltétel nélküli szeretet egyébként tanítható, hiszen a gyerekét mindenki (na jó, a pszichopaták és a nárcisztikusok nem, de a többiek igen) a lehető legboldogabbnak szeretné látni, tehát ha tanítanák, hogy kell jól csinálni, akkor nem ismételnénk meg a szüleink hibáit (vagy épp az ő viselkedésük szöges ellentétének merev erőltetésével követnénk el még nagyobb hibákat). Nálam a legtöbben képesek szakítani a rossz mintáikkal, és egészen másként megtanulni bánni a gyerekeikkel. Mindannyian azonnali javulásról számolnak be, és hétről hétre egyre javuló kapcsolatról az amúgy addig rossz, kezelhetetlen, agresszív gyerekkel (ezek tipikusan a feltétel nélküli szeretet hiányának jelei!). Még csak sokáig sem tart egy jobb, megfelelőbb szülői viselkedésre átállni, hiszen kevesen szeretünk kiabálni a gyerekkel, tehetetlennek érezni magunkat, mert nem fogad szót, vagy éppen elviselni, hogy már nincs vele kapcsolatunk, mert a (z érintő-)képernyő előtt éli le az életét.

Levélben és kommentben is kaptam olyan reakciót, hogy ha nem kötelező valami, akkor a gyereknek kimaradnak fontos ismeretek az életéből, és jaj, mi lesz, ha majd pont az kell a szakmájához. Ez nyilván a mostani tapasztalatokból van, hogy nem elég a sima gimis anyag az egyetemre, mondjuk matematikából, kell a matekfakt is, meg a mittudomén milyen különtanár, mert különben... Nem kétlem, hogy ez létező tapasztalat, sőt, sokszor bizonyos szakokon jóval alacsonyabb a bekerülési ponthatár, mint amit tudásban a hallgatótól elvárnak, és ezért egy-egy műszaki vagy természettudományos pálya nagy-nagy csalódás, mert sokkal komolyabb matematikai-fizikai-biológiai-kémiai ismereteket követelnek meg, mint ami a középiskolában követelmény.
De. Én számos olyan pályamódosítást asszisztáltam végig, ahol felnőtt, akár középkorú ember egyszercsak úgy döntött, hogy ő valami egészen más szeretne lenni, mint ami eddig volt. Akár egyetemi szintű váltással is. És képzeljék: ami érdekli az embert, abba beleássa magát. Nem azért, mert kell, mert kötelező vagy mert majd egyszer hasznát látja. Hanem mert érdekli. Aki azt írja, hogy kell ez, meg kell az, az éppen a gyermek (és a felnőtt!) legfőbb tulajdonságáról felejtkezik meg: az érdeklődésről, a kíváncsiságról, a tudásvágyról. Igen, tökéletesen ki lehet irtani akár két-három év alatt egy hat évesből, nem nagy cucc. Tessenek csak mindent kötelezővé tenni, és folyamatosan számon kérni, és csak arra menni, hogy mit NEM tud, és máris elérték a célt.

De ha egy gyereket engedünk felfedezni, ellátjuk megfelelő módszerekkel a felfedezéshez és hagyjuk kérdezni (*), akkor csodákat fog tenni. Akármiből. Ha nem unásig ismételt matekpéldákat adunk neki, hanem problémákat, akkor nem fogja utálni a logikus gondolkodást sem. Ha esetleg tekintettel vagyunk arra a jól dokumentált, bebizonyított tényre, hogy absztrakt gondolkodás 12 éves kor előtt nincs, és nem kényszerítjük arra a gyereket, hogy életkori szintjénél hamarabb kelljen elvonatkoztatnia, akkor nem fogja utálni a matematikát, fizikát sem. Ha nem a Kincskereső kisködmönt adjuk kötelező olvasmánynak, hanem rábízzuk, hogy keressen ő magának olyat, ami érdekli, talán nem utálja meg az olvasást sem.

* A legutáltabb dolog számomra az iskolában az volt, hogy ha kérdeztem, arra majdnem mindig azt a választ kaptam, hogy ez nem tartozik a tananyaghoz. Sosem értettem, hogy és akkor mi van? Nekem a - erre konkrétan emlékszem - tízes szorzótábláról harmadikban eszembe jutott, hogy osztani is lehet tízzel, és akkor milyen számot kapunk (törtet, de ezt akkor még nem tudtam, csak szerettem volna tudni), és erre a tanító néni azt mondta, hogy ez még harmadikban nem tananyag, majd ötödikben megtanulom. Tudják, mit tanultam meg akkor? Hogy nem idegesíthetem a tanító nénit a hülye kérdéseimmel, mert az még nem tananyag. És a jelenlegi, frontális oktatásra épülő, a gyerekek képességeit, egyéni sajátosságait figyelembe nem vevő, tanmenetet szorosan követő rendszerben nem is lehet másként. Pedig engem érdekelt volna. És ha akkor követhetem az érdeklődésemet, valószínűleg nem pszichológus lennék (amit sajnálnék), hanem matematikus, mert akkoriban még kivételes tehetségem volt hozzá. De sikerült elmulasztani :).

Na, hát ez jó hosszú és kellően szerteágazó volt ahhoz, hogy csak pár embert érdekeljen. A pár pontban szedett dolgok mindig többeket vonzanak, mint a végeláthatatlanul hosszú eszmefuttatások. Viszont ez így sokkal kevésbé sarkos, és sokkal kevésbé vitatható is.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://valaszut.blog.hu/api/trackback/id/tr408394516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ajuci 2016.02.16. 17:25:35

Mennyire szívemből szoltál!

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2016.02.16. 21:02:13

Ez egy moderált blog. Az ízlésemnek nem megfelelő kommenteket mindenféle indoklás és egyéb nélkül törlöm.

Sequoyah 2016.02.16. 22:48:00

Sok mindent a szuloknek KENE megtanitanija, de sajnos sok esetben a szulo nem tudja, mert nem is tudhatja ezt megtenni, egesz egyszeruen nincs meg hozza a tudasa es tapasztalata.
Egy szulonek ugyanis milyen tapasztalata van a gyereknevelesben? Emlekszik a sajat gyerekkorara, es 30 evvel kesobb most a sajat gyereket kellene megtanitania dolgokra. Semmi tapasztalat, amit a sajat gyerekkorabol szerzett pedig mar reg elavult, ma alkalmazhatatlan.
.
Ezzel szemben ott van a tanar, aki evrol evre figyelemmel kiseri az egymast koveto evfolyamok valtozasait. Teljes hosszaban latja, hogy milyen hatassal van a gyerekek fejlodesere peldaul az internet elterjedese, amibol a mai szulo csak annyit lat hogy o meg csak a konyvtarban tudott annak idejen emailezni, a gyereke pedig mar hirtelen 7/24-ben kapcsolatban all mindenkivel, es a nevtelenseg moge bujva gyerekkent is azt csinal a neten ami eszebe jut.
.
Persze nem lehet egy az egyben a tanarra terhelni az ezzel kapcsolatos donteseket, de a tanarnak mindenkeppen kulcsszerepe van a gyerekek fejlodeseben.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2016.02.16. 22:58:06

@Sequoyah: Szerintem nem az egyedi tanárnak. A rendszernek. A rendszer mögött megbújó ember- és gyerekfelfogásnak. Az éppen vallott moódszereknek. A tananyagnak. És csak ezek után jön a tanár, mint ember, személyiség és minta. Ez utóbbi hiába remek, ha a többi nem.

bonebear · http://cinca.blog.hu 2016.02.16. 23:51:04

Nekem az az üzenet jött le, hogy az emberek lelkével is jó lenne törődni mindenféle kontextusban és korosztályban. Ha más nem, akkor önmaga tegye ezt meg, de rögtön el is kezdtem aggódni, hogy a TB támogatott pszichológiai szakrendeléseken, amelyekhez elvileg mindenki hozzáfér az országban, mennyire lehet eredményeket felmutatni ezen a téren?
A másik kérdés, ami eszembe jutott, és hátha a szerző tud erről valamit, hogy hol és miért vész el a modern pedagógiai tudás a jó oktatáskutatók és a gyakorló tanárok között?

Sequoyah 2016.02.16. 23:57:33

@m e o w: Termeszetesen kell egy tamogato rendszer, kell a tamogato otthon. De a tanar az egyetlen akinek egyreszt KOZVETLEN tapasztalata van a gyerekekrol, masreszt SOK gyerekrol van tapasztalata, hosszabb idotavrol. Igy a tanarnak kozponti kulcsszerepe van.
Eppen ezert szomoru, hogy a tanar az aki alulkepzelt, alulfizetett es alulmotivalt...

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2016.02.17. 07:23:26

@bonebear: Szerintem a pedagógiai tudás nem vész el. Ott van az. Csak a jelenlegi rendszerben csak elszigetelt jelenségekben lehet felfedezni. A TB támogatott pszichológiai rendelésekről semmi információm, nem dolgoztam olyanban és nem is vettem igénybe olyat :). De van egy csomó más lehetőség, ami ingyenes, és amihez hozzá lehet férni, mármint Budapesten meg az egyetemi városokban általában (van azokon kívül is, csak kevés), csak kevesen tudnak róluk. Szerinted miért írom immár a második posztban is, hogy alapvető dolgokat az iskolában kellene megtanítani? :)

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2016.02.17. 07:28:51

@Sequoyah: Ebben nem értek egyet. Nem a tanár az egyetlen. A szülő az, akinek illene és kellene kézben tartania a gyermeke nevelését, a felelősség az övé. Őt kellene megtanítani normálisan bánni a gyerekével. Az tény, hogy a tanároknak sokkal nagyobb a szerepe a gyerekek befolyásolásában és nevelésében, mint amit gondolni szoktunk, de nem ő az egyetlen. Azt sem gondolom, hogy a tanárok alulképzettek. Rengeteget tanulnak, iszonyú mennyiség továbbképzésre járnak - csak éppen amit tanítanak nekik, az nem mindig az, ami szerintem fontos lenne. Az alulfizetettben teljesen egyetértek. Az alulmotivált túlzó általánosítás, egy csomó olyan tanár van, akiből még mindig nem sikerült kiölni a lelkesedést. Szerintem írok egy posztot a pedagógusokról is :).

Ballib Cenzúrázók Réme 2016.02.17. 08:02:10

Az is megér egy misét, hogy ki megy pszichológusnak, és miért.
Mennyi beteg van közöttük.

De ennek ellenére avagy éppen ezért igazad van. Valóban sok a flrusztrált beteg ember. Tanárok között, azok gyermekei között ugyanúgy.

MIndenkinek megvan a maga nyűgje, baja, frusztrációja, mumusa.
A kulcsszó a mindenkinek részen van.

Azaz kár elhitetni az emberrel hogy rosszul neveli a gyermekét. Hogy őt rosszul nevelték.
Mert ez nem igaz.
Ugyanis akárhogy nevelik, bizonyos problémákat lehet elkerül, de ebben az esetben más problémákkal szembesül.

Avagy tényleg azt hiszitek, hogy pl a waldorfos szülők által, waldorfos suliban felnőtt gyereket kevesebb frusztráció ér, kevesebb lesz közülük depressziós, vagy nyomott, esetleg gátlásos ?
Ez ugyanúgy nem igaz, ahogyan az állami sulira se igaz.

Nincs jó módszer. Az ember éppen a természetéből fakadóan minden körülmények között talál magának problémát, és képes mély depresszióba esni, frusztrált lenni.
Milliomos és szegény, waldorfos és állami, pedagógus és takarító gyerek egyaránt.

Hidd el magadról hogy jól neveled a gyereked, mert azzal teheted a legjobb dolgot a gyerekednek !
Hidd el magadról, hogy képes vagy megoldani a problémákat, mert csak akkor léphetsz túl rajtuk.

A pszichológus csak akkor kell, ha ezekre önerőből nem vagy képes.
Akkor is csak azért, hogy elhidd a szüleid tehetnek erről, vagy a tanárod, mert akkor nem magadat fogod hibáztatni végre.

Ennyi a sztori !

töpöte 2016.02.17. 08:47:19

@m e o w: Régóta foglalkoztat, hogy mire lehet jutni egy olyan rendszerben, amiben a minőséget gyakorlatilag nem lehet biztosítani, szabályozni. Sajnos az iskola világa pont ilyen. Ha egy tanár nem akar rendesen tanítani, minden különösebb következmény nélkül megteheti. Unalmas órák, diktálás a könyvből, módszertani nihill .. Sajnos nem ritka.
Ugyanakkor vannak nagyon elkötelezett, minőséget nyújtó tanárok, sajnos egyre kevesebben.
Mit tehet egy szülő, ha pl. az emelt érettségire készülő gyereke a 2. típusból fogott ki valakit ? Magántanárhoz járatja a gyerekét, nem kevés pénzért. . Aki nem tudja megfizetni, annak a gyereke pedig legfeljebb nem lesz orvos, jogász, közgazdász stb. Pont a legkurrensebb egyetemekre nem jut be. Annyi a társadalmi mobilitásnak. Esetleg elmegy a gyerek tanárnak, ahova nem kell sok pont. Ördögi kör, avagy kontraszelekció a pénz miatt.
Pedig lehetne tenni ellene, pl. minőségértékeléssel, ami ellen épp most tiltakoznak a tanárok. Kár.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2016.02.17. 10:30:21

@Ballib Cenzúrázók Réme: De jó neked, hogy te ilyen magabiztos vagy! Neked biztosan nincsenek soha kétségeid, és soha nem bizonytalanodsz el. Csak azt ne felejtsd el, hogy te nem vagy mások bőrében. Nagyon könnyű kívülről, felülről megítélni másokat és megmondani a tutit. Csak nehogy olyan helyzetbe kerülj, mikor a tudásod és a magabiztosságod kevés lesz.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2016.02.17. 10:34:05

@töpöte: Ami ellen épp most tiltakoznak a tanárok, az nem minőségértékelés, hanem egy iszonyú adminisztrációval járó vacak, ami nem alkalmas a minőség értékelésére. Én például sokszor megkérdezném, hogy más állami állásokban (egészen tágan értelmezve: politikus, miniszter, köztisztviselő, stb.) miért nincs minőségértékelés. Bürokrácia van, meg egymásra mutogatás, meg kioktatás, meg kiégés. Valódi minőségértékelés nincs. Ennél a tanárok helyzete kicsit másabb, mert ott a szülőnek van lehetősége a visszajelzésre - más kérdés, hogy a maximum, amit tehet, hogy másik iskolába íratja a gyerekét, és erősen reménykedik, hogy ott nem talál olyan tanárt, mint amitől előzőleg elmenekítette. De ha egy hivatali ügyintéző nem áll a helyzete magaslatán, ott nem kereshetsz másik hivatalt... Ha egy miniszter nem hozzáértő, te, az egyszerű állampolgár nem tudsz vele mit tenni...

namargo 2016.02.17. 11:38:51

TÖKÉLETESEN egyetértek a cikkel! Mint tanulás-tréner UGYANEZEKKEL a problémákkal szembesülök, s én nem csak felnőtteknél, gyerekeknél is!

A tanulás-módszertani tanfolyamokon mi is ezzel kezdjük: stresszoldás. No meg, önismeret, célkitűzés, időbeosztás -melyek szintén a stressz elkerülés fontos eszközei- s csak EZUTÁN tanulunk tanulni. Sok kollégával beszéltem már, sokaknak segítettem. Általános tapasztalat: ha a tanóra első 5 percében lazító gyakorlattal kezdenek, sokkal jobb hangulatú, termékenyebb órákat tudnak tartani.

A másik: én azt tapasztalom, hogy a kollégák jelentős része abban a hitben van, hogy egy jó tanuló gyereknek nincs szüksége tanulás-módszertanra, hiszen ő "megoldotta" már a tanulás mikéntjének problémáját.

EZ ÓRIÁSI TÉVEDÉS, kedves Kollégák! A hozzám járó gyerekek legalább fele jó, sőt kitűnő tanuló az iskolában! SZINTE mindegyikük legfőbb gondja, az eszméletlenül sok idő ráfordítás a tanulásra. 13-14 éves gyerekekről tudnék mesélni, akik még este 10-kor is tanulnak!

Ezek a gyerekek rendszeres orrvérzéssel, gyomorpanaszokkal, semmiből jött dühkitörésekkel .. stb küzdenek. Szoronganak. Az ilyen gyerekeknél elegendő -mint a cikkben is olvasható- néhány relaxációs technika, ÉFT technika, és 1-2 hét alatt!!! csökkennek a tünetek! SŐT! A tanulásra fordított idő is! EGYÉRTELMŰ a következtetés tehát: a stressz mentes tanulás=gyorsabb, eredményesebb, élvezetesebb tanulás.

Ha ezt még "megfejeljük" a fentebb említett célkitűzés, időbeosztás tudományával, valamint jó - mármint személyre szabott- tanulási módszerekkel, akkor az illetőnek egyszerűen megszűnnek a tanulási gondjai.

Nagy problémának látom, hogy IGEN -mint ahogy a cikkben is elhangzik- a pedagógusok NEM ismerik a tanulás-módszertant. SŐT! NEM ISMERIK EL A JELENTŐSÉGÉT nagyon sokan! Pedig! A gyerekek túlterheltsége NEM CSAK tananyag csökkentéssel, hanem jó tanulási módszerekkel is csökkenthető! (hozzátéve persze, hogy szükséges a tananyag csökkentés, hisz nem is a "rőfre" mért tananyag a sok a mai helyzetben, hanem a mennyiség miatt az ülepedési, érési, gyakorlási idő kevés.)

IGEN! MINDEZT már réges-régen tanítani kellene az iskolában! Sokkal több sikerélménye, sokkal jobb hangulata lenne, és jóval eredményesebbé válna így tanár is, diák is :)

Nohát 2016.02.18. 19:11:20

Az alap probléma az, hogy egy adott kérdésről úgy elmélkedsz, hogy nem tisztázod a feltételeket amelyek mentén ezt megoldhatónak látod. Például kifejted, hogy miért lenne elsődleges nevelési hely az iskola (mert a szülők alkalmatlanok), de azt nem teszed hozzá, hogy a tényleges és aktuális helyzetben ez teljesen kivitelezhetetlen (mert az iskola az alap feladatait sem képes ellátni). Ezzel rögtön kétértelműséget hagysz a kérdésfelvetés megítélésében, mert ha puszta elméleti síkon képzelgünk, akkor tényleg, miért is ne az iskola lenne a megoldás, ahol idealizált tanárkarakterek okítják és nevelik az ifjúságot. Ha viszont valaki a rögvalóság felől közelít, és összevetéseket tesz azzal amit ténylegesen elérhetünk ebben a körben az aktuális keretek között, az mást sem lát, csak akadályokat. Ezeket az embereket pedig igyekszel negatívan bemutatni, sőt felrovod, hogy olvasási-értelmezési problémáik lehetnek, holott annyi történik, hogy nem veszed figyelembe az adott kérdés összes vetületét.
Az, hogy egy probléma komplex elemzése mennyire elvárás egy pszichológus esetén, nem érdekes. Aggódni nem hinném, hogy kellenne, mert ugyanezzel küszködnek az ország vezetői is. Egy darab, nagyon szubjektív síkon értelmezünk valamit, anna kiterjedése megismerésének teljes figyelmen kívül hagyásával, majd mindenki mást, aki nem ugyanazt az értelmezést választja, inkább lehülyézünk.

Ha tehát leszállunk a fellegekből, és nem pusztán elméleti síkon fejtegetjük, hogy de jó lenne, ha nem lelki nyomorékok nevelnék a gyerekeket, akkor óhatatlanul szembe jön a kérdés, hogyan érhetjük el a kívánt eredményt. Nyilván a tanárok terhelését csökkenteni kell, mert a jelenlegi helyzetben nem férne bele ilyesmi. Az is egyértelműnek tűnik, hogy bár egyféle megoldást jelentene, ha szakember oktatna relaxálást, de sokkal jobb eredményt várhatunk, ha a teljes tanári kart készítenénk fel az új paradigma befogadására, tehát vissza kell mennünk odáig, hogy miként lehet megváltoztatni a tanárképzést, illetve átállítani a már pályán lévő tanerőt az új rendszernek megfelelően. Ez ugye első nekifutásra is nagyobb átalakítással jár, mint a KLIK és az új alaptanterv plusz könyvek. Mondjuk legalább 200%-al több erőfeszítés, és nyilvánvalóan már ennek levezénylése is a jelenleg is kihívásokkal küszködő szakmenedzsmenti csapattal vélhetőleg bukásra van ítélve, tehát jobb lenne egy új csapattal kezdeni.
Továbbá azt is előfeltételnek látom, hogy a tanári pályára olyan embereket vegyünk fel, akik elhivatottak az adott feladat ellátására és képesek hosszú éveken át gondozni a gyerekek mentális egészségét. Ehhez nyilván feltételrendszert kell váltani, agyonnyomorított emberekkel ez nem menne. Ez maga után vonja az iskola szinte teljes átalakítását, a financiális és a materiális, humán és fenntartói oldalon egyaránt.
Tekintve, hogy az iskola egy széles társadalmi alapon álló intézményi rendszer, ezeket az átalakításokat nem lehetne véghezvinni anélkül, hogy a kapcsolódó rendszereket ne változtatnánk meg, ezek pedig a teljesség igénye nélkül is, első blikkre kb az egész országot takarja - ergo forradalomról beszélünk.
De tegyük fel, hogy szívesen átalakítjuk az egész rendszert, a gyerekek és a jövő kedvéért, lesz jól fizetett pedagógusi kar, iskolarendszer, ahol nem hiányoznak emberi vagy tárgyi feltételek, hogy minőségi oktatásban részesüljenek a jövő emberei - ámde gondolkodjunk el, hogy ha mindez megvalósulna, akkor nem lehetséges, hogy ebben az idealizált rendszerben a családok is képesek lennének ellátni a feladataikat?

Az előző posztban az egyik komment mindezt 5 sorban összefoglalta, igaz rögtön a következtetéshez ugrott, de nyilván sajátos farkasvakságban szenvedsz, csak azt látod, ami épp kapcsolódik az ideához, de sosem kellett rendszerben gondolkodnod, így nem is terheled magad a következmények áttekintésével.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2016.02.18. 20:11:11

@Nohát: Nem tudom, mire érted, hogy embereket negatív színben tüntetek fel. Én nem szoktam személyeskedni. Az egyszem kiszólás, miszerint értő olvasás, arra a kommentre utalt, ami szerint ezt a technika meg a többi mellett 1-2 órában nem lehet oktatni - de én ilyet nem is írtam, hogy heti 1-2 órában oktatandónak tartom. Nem célom senkit sem negatív színben feltüntetni. Én rendkívüli módon együttérzek a tanárokkal, a mostani rendszer rettenetesen rossz minden érintettnek egyaránt. Túl vannak terhelve, óraszámilag és adminisztratíve is, ráadásul olyan mértéktelen tananyagot kell lenyomniuk a gyerekek torkán, és annyira merev a tanmenet, ami szinte lehetetlenné teszi a feladatot. Nincs sikerélményük, nem kapnak mást, csak letolást és értelmetlen papírmunkát, ráadásul a munkájuk alapfeltételei sincsenek biztosítva. Ehhez jön egy egyre nehezebben leköthető, csapongó figyelmű és egyre agresszívabb gyerekanyag, egyre agresszívabb szülők, és egyre kiégettebb kollégák. Tudom. Látom.

De ha látod a kommentjeimet is, akkor azt is láthatod: megírtam az álmomat. Egy nagyon szubjektív álmot, ami, mint hangsúlyoztam, egy pszichológus álma. Nem vagyok pedagógus, és nem is akarok abban a szerepben tetszelegni, hogy akár csak körvonalaiban átlátnám az oktatásügyet (bár, hozzáteszem, mivel nem ismersz, igencsak személyeskedésnek érzem, hogy úgy döntesz, nem is tudok rendszerben gondolkozni.) Ha ezt hinném magamról, akkor kiáltványt írtam volna, vagy tudomisén, valami fórumon felszólaltam volna. Én csak írtam a saját, eddig 10-15 embert érdeklő blogomba egy gondolatsort. Arról nem én tehetek, hogy tizenötezer emberhez jutott el, hogy sokan úgy olvasták, mint valami receptet az oktatásügy megjavításához. Én ilyet sehol nem állítottam, sőt, több helyen is közöltem: ez egy idea. Egy idealista álmodozása. Aztán, mikor a megvalósíthatóságot kérték rajtam számon, akkor azt is leírtam: ez csak egy több évtized alatt, a tanárképzéssel elkezdve, teljes szemléletváltással elképzelhető. De sehol sem írtam, hogy hajrá, most azonnal vezessük be. Azt meg főleg nem, hogy a jelenlegi rendszerben vezessük be.

Én azt hiszem, komolyan arról kellene mennie a vitának (amiben az én véleményem egyáltalán nem számottevő, hiszen, mint többször is hangsúlyoztam: semmi közöm az oktatáshoz), hogy milyen alapelvek szerint szeretnénk működtetni a jövő iskoláit. A most megfogalmazott 25 pont nagyon fontos, és hihetetlenül drukkolok annak, hogy eredményt érjenek el. Amit én szülőként megtehetek, hogy 29-én nem viszem iskolába a gyerekeimet. De. Azt is gondolom, hogy a jelenlegi rendszer tarthatatlan. Tarthatatlan, hogy hiába jó száz évvel ezelőtt elindultak a reformpedagógiai irányzatok, Magyarországon még mindig a frontális tanítás az egyetlen alkalmazható módszer (mármint hivatalosan, tudom, hogy vannak alternatív iskolák, ahol nem). Tarthatatlan, hogy a tanár nem abból és úgy tanít, ahogy ő szeretne. Tarthatatlan, hogy nincs ideje órára felkészülni, dolgozatot javítani, gyereket nevelni, pihenni, szórakozni, kikapcsolódni - mert jelenleg erre mindre nincs ideje. Tarthatatlan, hogy az iskola szorongó, gyomorgörcsös gyerekeket nevel. Tarthatatlan, hogy azok, akik tanítani szeretnének, nem mennek tanárnak, mert abból nem lehet megélni, vagy ha mennek is, hamar pályaelhagyókká válnak. Tarthatatlan, hogy nincs megbecsülve a pedagógus szakma, nem csak anyagilag, de erkölcsileg sem, pedig ők a jövő záloga, mert ők tanítják a gyerekeinek. Sorolhatnám még, de szerintem te ezeket nálam jobban tudod, mert - velem ellentétben - te tudsz rendszerben gondolkozni.
Kérlek, fejtsd ki, hogy te milyen értékeket tartanál meg, milyen iskolarendszert szeretnél, nem most azonnal, hanem úgy, hogy az minden érdekeltnek jó legyen. Könnyű velem személyeskedni, mert én álmodtam egyet. Mondd el, kérlek, hogy szerinted hogy lenne jó. Mert azt, hogy mi nem jó, sokkal könnyebb megmondani.