Még egyszer az oktatásról röviden

Sokféleképpen lehet gondolkodni az iskolák átalakításáról. Ezt ma és régebben is nagyon sokan nagyon sokféle szempontból megteszik és megtették.

Én nem.

Én egy kérdést igyekszem feltenni, körüljárni, és arra a magam módján válaszolni. A kérdés a következő: mit tanítson az iskola? Ez egy teljességgel filozófiai kérdés, amit inkább csak a magam gyönyörűségére, elméleti síkon igyekszem megválaszolni - a magam teljesen szubjektív nézőpontjából. Nem kívánok semmilyen, bárki életére vonatkozó következtetést levonni, nem kívánok semmilyen veszekedést, pláne nem személyeskedést provokálni. Csak elmélkedem.

A mai iskola mögött meghúzódó szemlélet nagyjából az, hogy tanítsunk rengeteg lexikális ismeretet, mert sosem tudhatjuk, mire lesz szükség a nagybetűs életben. Minél több tudományterület minél többféle felfedezését, történetét, tudásanyagát próbáljuk meg átadni a gyerekeknek, lehetőleg ne túl nagy óraszámban (elsősnek 26, nyolcadikosnak 32, szakközépiskolásnak 40 a köznevelési törvény szerint! A 14 éves gyerek még nem dolgozhat, napi négy órában sem, mert jaj, ő még gyerek, de a heti 32 óra napi 6-7 iskolai órát és minimum 2-3 óra otthoni felkészülést jelent! Összeadta ezt valaki, hogy ez napi 8-10 óra tanulással töltött idő? A szakközépiskolásnak meg 10-12! Minden nap!), és koncentráljunk az olyan tudásra, melyet "általános műveltség" címszó alatt szokás emlegetni. És mozogjon sokat a gyerek, heti öt testnevelés kell, és gondoskodjunk az erkölcsi műveléséről is, hittan vagy erkölcstan heti egy órában elég lesz erre. Olyan órák, amik a közösséget fejlesztenék, vagy valamiféle összetartozást erősítenének a gyerekekben, esetleg ahol az ő problémáik előkerülhetnek, nincs a tananyagban (a hivatalosban). Az iskola tehát általános tudást, ismereteket ad, lexikális, számon kérhető ismereteket, melyeknek a mennyiségi tudása egyenlő a gyermek jó teljesítményével. Ez az explicit célja az én látásmódomban.
   Implicit a jelenlegi oktatási rendszer elsősorban szorongani tanít. Szorongani, hogy megvan-e a füzet, a tanszer, a tornadressz. Hogy kész-e a házi feladat. Hogy elég-e a bemagolt ismeret. Hogy az otthon gyakorolt példák lesznek-e a dolgozatban, vagy valami váratlan. Hogy feleltet-e a tanár. Hogy rossz- vagy jókedvvel jön-e be. Hogy fog-e ma kiabálni. Megszégyenítenek-e ma az egész osztály előtt. Lesz-e ma olyan, aki verekedni akar, vagy elveszi valamimet. Felvesznek-e (a nyolcosztályosba, hatosztályosba, a választott középiskolába, egyetemre). Sikerül-e az érettségi. Lesz-e benne olyan kérdés, amire nem tudom a választ. Elég jó vagyok-e. Megfelelek-e. stb.
   Másodsorban megtanít sunyítani. Hallgatni, ha a tanár nyilvánvaló igazságtalanságot követ el. Hallgatni, ha egy társamat bántják, és nem szolidárisnak lenni. Befogni a számat, ha nem kérdeznek. Nem nyilvánítani véleményt.
Megtanít csalni, puskázni, kijátszani a szabályokat. Mert ez a tempó, ez a mennyiség (főleg bizonyos iskolatípusokban) már nem bírható, főleg ilyen elvárások és szorongás-szint mellett nem bírható másként, csak csalással.
   Megtanít közömbösnek lenni. Közömbösnek a többiek problémái iránt (ide értve a tanárét is).
   Megtanít versengeni, állandóan jobbnak lenni akarni másoknál, vagy éppen
   megtanít feladni, már nem is küzdeni, belenyugodni abba, hogy én sosem lehetek (ötös, jó tanuló, szorgalmas, stb.).

Amit szerintem (nem tudom, hogy emeljem ki, hogy ez egy magánvélemény, amivel örömmel veszem, ha vitatkoznak, de ennek része lenne az is, hogy tessenek elmondani, önök hogyan gondolják, mit tartanak jónak, mi az önök véleménye, nem csak az, hogy amit én írok, az hülyeség. Én felvállalom, hogy hülyeségeket írok, de tessenek már érvelni, alternatívát javasolni, nem csak leszólni, kérem.) szóval amit szerintem az iskolának tanítania kellene, az képesség.
   Képesnek lenni az értő olvasásra. Nem csak a tanulók felénél-kétharmadánál, hanem mindenkinél. Annál is, akinek részképességzavara van. Annál is, aki hat éves korára még nem érett meg az iskolai tanulásra. És annál is, aki el tudja olvasni a szöveget, szépen, hangosan is, de sosem jut el odáig, hogy fel is fogja. Mert most nincs idő a tantervben a lemaradókra, későn érőkre. És talán nem olvasónaplókat kellene íratni, hanem valahogy az olvasást megszerettetni. Nem tudom, hogyan. De ahogy most van, az biztosan nem ezt a célt szolgálja.
   Képesnek lenni tanulni. Az előző poszt alatt olyan szép komment foglalja össze, amit erről gondolok, hogy nem is bővítgetném tovább, abban minden benne van.
   Képesnek lenni reális önértékelésre. Tudni, hogy miben vagyok erős, és miben nem. Elfogadni, hogy ami nem az erősségem, azt nem kellene erőltetni, amiben viszont jó vagyok, azt tűzön-vízen át csinálni. Ha élsportoló vagyok, akkor azt. Ha introvertált könyvmoly, akkor azt. Ha kreatív és a megoldandó problémákat gyakorlati oldalról látni képes, akkor azt. Ha a számok a mindenem, akkor azt. Ne kelljen mindig mindenből jól teljesíteni. Ne kelljen kitűnőnek lenni. Ne az legyen az etalon, aki fogát összeszorítva éjfélig tanul, hogy mindenből meglegyen az ötös. Hanem az legyen a mérce, hogy számomra mi az, ami elérhető. Jucikának, aki erős túlsúllyal küzd, ne ugyanaz a teljesítmény legyen már ötös testnevelésből, ami a versenyszerűen atletizáló Gábornak. Lássuk már meg, hogy képességeink különböznek. És ugyanígy: aki hideglelést kap a számoktól, annak sokkal nagyobb erőfeszítést jelent bizonyos matekpéldák megoldása, mint annak, aki számológéppel a fejében született. Szokás készségtárgyakról és nem készségtárgyakról beszélni. Szerintem meg minden készségtantárgy. Van, aki hallja a helyesírást, és ösztönösen jó helyesíró. Van, akinek vért kell izzadnia, míg megtanulja, hogy a bagoly -ly, és nem bagoj (és a muszáj sem -ly). Ez egy képesség, ami természetesen fejleszthető, de míg azt nem várjuk el, hogy mindenki festőművész vagy énekes legyen, az ötös helyesírás mintegy említésre sem méltó minimum. Holott van, aki sosem tudja megtanulni (és jelzem, amikor a szövegszerkesztőkben van helyesírás-ellenőrző, már talán nem is olyan esszenciális, mint régen). Szóval hagyni kellene, hogy a gyermek önértékelése reális legyen, legyen tisztában az értékeivel, mert akkor azokat jobban is kibontakoztathatja. És talán a jegyeket, ha egyáltalán kellenek, nem valamiféle képzelt objektív skála szerint kellene osztogatni, hanem ahhoz mérten, hogy abba mennyi erőfeszítést tett az adott gyerek. Őhozzá, az ő képességeihez viszonyítva.
   Képesnek lenni kérdezni. Azt látom, hogy nagyon kevesen tudnak kérdéseket feltenni elhangzott információk, olvasott cikkek, könyvek kapcsán. Nem tanítjuk meg, hogy létezik olyan, hogy forráskritika. Jelenleg az tanítódik, hogy amit a tanár mond, amit a tankönyv ír, az szentírás (ismét csak tisztelet azoknak, akik oktatják a tanulóikat erre, de a kerettantervben nincs forráskritika). Nem tanítják, hogy mindennek van többféle oldala. Nem tanítanak meg érvelni, vitatkozni, álláspontot személyeskedés nélkül kifejteni. Nem tanítják meg, hogy a vitának kultúrája van, melynek írott és íratlan szabályai egyaránt vannak. Nem tanítják, hogy legyünk képesek saját véleményt alkotni, összegezni, nem érzelmi alapon állást foglalni. Az iskolákban jelenleg nem mutatnak be egymásnak ellent mondó tudományos vélekedéseket, pedig ilyenek vannak szép számmal. Statikus világképet tanítanak, nem mutatják meg, hogy mai tudásunkból nagyon sok minden csak hipotézis, bár kétségtelenül a jelenleg leginkább elfogadott hipotézis, de hogy emellett létezik nagyon sok másik hipotézis, ami lehet, hogy hamis, de lehet, hogy csak még nem tudunk eleget. Megtanítani, hogy sosem fogunk eleget tudni, akkor sem, ha minden elérhetőt megtanulunk. Mert minden változik, minden fejlődik, és ami alapigazság volt húsz éve, az bármikor megdőlhet. Megtanulni elviselni a bizonytalanságot, hogy nincs biztos, csak valószínű. És nincs általánosan vett szép, hanem minden relatív. Hogy van, akinek a versek jelentik a mindent, van, akinek a komolyzene, de olyan is akad, aki a természetben vagy éppen az üvöltő rockzenében találja meg a katarzist. És minden attól szép, hogy sokszínű.
   Képesnek lenni szorongás-mentesen élni (és nem a vizsgadrukkra gondolok, mert az facilitáló, hanem a kőkemény, debilizáló szorongásra, az állandó bizonytalanságra, pánikra, pszichoszomatikus tünetekre). Tudni, hogy az ismeretlen az nem rossz, nem ellenség, csak más. Elfogadni, hogy nem lehetek tökéletes. Elfogadni, hogy tökéletes vagyok (egy másik síkon, más értelmezésben). Elfogadni, hogy tévedhetek, változhatok, meggondolhatom magam, és attól még ugyanaz maradok. Elfogadni, hogy gyarló és érzelmileg vezérelt kis ösztönlények vagyunk, akárhogy racionalizálunk. Elhinni, hogy célja és értelme van az életnek.
   Képesnek lenni normálisan beszélgetni. Nem lenézni másokat, amiért más a véleményük. Nem leszólni, megverni másokat, amiért nem azonosak az értékeink. Tiszteletben tartani önmagunkat, egymást, másokat, a másságot, a különbségeket, amik nem csak elválasztanak, de össze is kötnek. Asszertívan kommunikálni, hogy abbahagyjuk végre azt a viselkedést, hogy aki meggyőzi a másikat, az nyer, az erősebb, annak hatalma van. A beszélgetés nem kell, hogy hatalmi kérdés legyen, nem arról szól, hogy ki nyer és ki veszít. Mindenki veszít, aki nem megismerni akarja a másik álláspontját, hanem megváltoztatni.
   Képesnek lenni normális párkapcsolatra. Nem olyanra, ami a hiányainkat próbálja kompenzálni, vagy amivel a szüleinknek akarunk megfelelni. Nem olyanra, ahol elnyomás és agresszió van. Nem olyanra, ahol egyik vagy másik fél csak jobb híján van együtt a másikkal. Nem olyanra, ahol egyik vagy másik fél kihasználja a másikat. Nem olyanra, amiben nem vagyunk boldogok. Nem olyanra, aminek nem lehet normálisan véget vetni, közös megegyezéssel. Jaj, ide nagyon hosszasan tudnék sorolni dolgokat, de inkább nem teszem.
   Képesnek lenni egészséges, felnőtt, boldog és kiegyensúlyozott életet élni. Na, ehhez kell egy halom ismeret, egy csomó képesség és rengeteg önismeret. De szerintem az iskola célja éppen ez kellene legyen. Vagy legalábbis ennek megalapozása. Mert szakmát, hivatást, lexikális tudást egész életünkben tanulhatunk, úgyis holtig tanulunk, egyre inkább. Viszont megfelelő önértékelést, pozitív gondolkodást, optimizmust, önszeretetet, társas kapcsolatokra való fogékonyságot, tiszteletet leginkább gyermekkorban lehet megalapozni. Felnőttként sem lehetetlen, csak sokkal nehezebb.

Szóval, még egyszer: nem célom az iskolarendszer átalakítása. Csak filozofálgatok, teljesen légből kapott hülyeségeket sorolok. De ez itt az én blogom. Ha nem tetszik a véleményem, ne tessék olvasni, én nem fogom fizetett hirdetésben senkinek sem az orra alá tolni. Mert tudják: a magyar reformok működnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://valaszut.blog.hu/api/trackback/id/tr618402474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

puskri 2016.03.04. 07:31:15

Kedves Blog író!
A Facebook "Szülői összefogás gyermekeink jövőjéért"-t alapítója vagyok (igen, a "Nem leszek suliban" ötletgazdája is én vagyok).
Az esemény rengeteg szülőt kovácsolt össze, de most szeretném azokat is megszólítani, akik bármilyen okból nem vettek részt az akcióban, de az oktatási rendszer változását szeretnék elérni. Most nem eseményről, akcióról lenne szó, hanem szeretném azt a lassan 10.000 csatlakozó szülőt hasznos, értelmes és hiteles információkkal és ötletindító, véleményformáló írásokkal ellátni - egyelőre egy elektronikus kiadvány segítségével (később hátha már papír alapon is). Nagyon tetszik a konstruktív hozzáállása a témához és az, hogy konkrét javaslatai vannak. Szívesen venném, ha valamelyik írását leközölhetnénk majd ebben a kiadványban. Ha beleegyezik, kérem

puskri 2016.03.04. 07:32:47

Keressen a Facebook-on a "Szülői összefogás gyermekeink jövőjéért" oldalra írva, nekem címezve. Előre is nagyon köszönöm!