A magántanulóságról

Tavaly nyáron úgy döntöttünk, hogy két lányunk iskoláztatását magántanulói jogviszony keretében fogjuk megoldani. Egyszer már leírtam, mi bajom van a jelenlegi oktatási rendszerrel, nem ismétlem. Úgy gondoltam, hogy egy évig megpróbáljuk, mit tudunk elérni, ha nem járnak iskolába, hanem itthon készülnek fel az osztályozóvizsgákra. Az év letelt, a tapasztalatokat most igyekszem összegezni, hátha valakinek ez segítséget jelent. Hosszú bejegyzés lesz, igyekszem úgy tagolni, hogy áttekinthető legyen.

Az okok

Két nagyon okos, de nem szokványos lányom van. Mindketten enyhén figyelemzavarosak, annyira nem, hogy ezt papírral alá tudjuk támasztani (voltak vizsgálaton, de IQ-ból lazán kompenzálnak egy egy-két órás vizsgálat során, csak apró jelek látszanak), de annyira igen, hogy normál iskolai körülmények között egyenetlen teljesítményt nyújtsanak, így egy csomó kudarcélményt legyenek képesek beszedni. Főként a nagyobbiknál állandó gond volt, hogy ha jó napja volt, lazán ötöst szerzett, sok dicséretet kapott, de a rosszabb napjain hármasok, szidások érték. A kicsinél ez még annyira első-másodikban nem volt jellemző, de azért a tendencia nála is megvolt. Másmilyen oktatási stílussal, több dicsérettel, hatékonyabb motivációval egyébként jól kezelhetőek.

Mindketten elég nyitottak, toleránsak, de gondolkodásmódjuk nem átlagos. Így az iskolai közösségbe, ahol klikkek vannak, ahol a legkisebb "másságot" is kiközösítéssel büntetik, és ahol nagyon erőszakos légkör uralkodik, nem igazán tudtak beilleszkedni. Nem tartoztak egyik klikkbe se, és emiatt szinte minden nap úgy jöttek haza, hogy szóban bántottak, csúfolták őket, hol ezzel, hol azzal kerültek konfliktusba. Igyekeztem mindenféle jótanáccsal ellátni őket, de nagy részük nem működött.

Utálták a mindennapos testnevelést. Lehet engem megkövezni, mert tudom, hogy fontos a mozgás, de az állandó, erőltetett futást, a játékos foglalkozások szinte teljes hiányát én sem tartom jó ötletnek. A mozgásnak örömnek kellene lennie, a gyerek teljesítményét önmagához, és nem valamiféle sztenderdhez kellene mérni. Minden nap megszenvedtük, ha éppen aznap volt tesi (nem minden nap van az ő iskolájukban, hanem három testnevelésóra rendes órakeretben, két "választható" délutáni foglalkozásként, tehát volt egy vagy két nap, amikor nem mozogtak, és a többin volt, hogy délelőtt-délután is), hiszti, pszichogén fájdalmak, hasmenés, stb.

A kisebbiknek volt egy német tanár nénije, aki folyton kiabált. Annyira, hogy az utcán is lehetett hallani. Igyekeztünk rendezni a problémát, mert a lányom nagyon-nagyon szorongott minden egyes német óra előtt. Beszéltünk az osztályfőnökkel, az érintett tanárnővel (most már viccesnek érzem, de konkrétan azt mondta, hogy értsük meg, neki nincs más pedagógiai eszköze, mondjuk meg a gyereknek, hogy nem neki szól a kiabálás), de semmi nem változott, minden óra előtt már előző este kezdődött a hasfájás, néha hányás is. Nem volt semmi baj a teljesítményével, ötösöket kapott, csak éppen az óra légkörét nem bírta.

Teljesen hülye időrendben dolgozom. Mivel szolgáltatást nyújtok, olyankor dolgozom, mikor más nem, azaz általában délután háromtól nyolcig. A lányokkal, még úgy is, hogy külön engedéllyel az órák után elhoztam őket, alig találkoztam, mert hazajöttek, megebédeltek, aztán visszamentek erkölcstanra, atlétikára, rajzszakkörre, és legközelebb este fél kilenckor láttam őket. Én nagyon kevésnek éreztem az együtt töltött időt.

Nagyjából ezek voltak az okok, amiért a magántanulóság mellett döntöttünk. Kerestem egy angoltanárt, mert azt nem akartam-mertem felvállalni, minden mást én tanítottam a gyerekeknek.

Hivatalos intézni valók

A magántanulóságot az iskola igazgatója engedélyezheti. Egy hozzá írt kérelemmel indul az ügyintézés, melyet a köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 45.§ (5) bekezdésére való hivatkozással érdemes alátámasztani. Az igazgató ezt követően megkeresi a területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatot és gyámhivatalt, akik elkészítik a véleményüket. A gyermekjólét egy környezettanulmányra kilátogat, a gyámhivatal hivatalos iraton berendel meghallgatásra.

Ezt tavaly nyáron sikerült túlélnünk, mindenki nagyon kedves volt, magánemberként elmondták, hogy igazam van, és ők is így csinálnák, ha tehetnék, ettől függetlenül mindketten azt írták le, hogy azért heti tíz órát töltsenek az iskolában a lányok. Szerencsére ez nem kötelezi az igazgatót semmire, így ő engedélyezte, hogy egyáltalán ne járjanak be, csak vizsgázni kelljen nekik. Így szeptembertől elkezdtük a megkapott tankönyvekből megtanulni az anyagot. Ennyi egyébként az egész, semmi más nem kell, a jogszabály egyelőre ennyire megengedő, elhiszi, hogy egy szülő nem akar rosszat a gyerekének.

Kezdeti nehézségek

Sosem akartam tanítani. Van ugyan tanári diplomám is, meg egy évet óraadóként tanítottam is, de nem szeretem. A pedagógiai tudásom elég szegényes, és a tananyagok, amiket tanítanom kellett, nem voltak evidenciák számomra, sok mindenre már rég nem emlékszem az általános iskolai tananyagból.

Problémát jelentett a lányok hozzáállása is. Eleinte elég nehéz volt megértetni velük, hogy tanulni muszáj. Nagyon-nagyon sok hisztit, haragszomrádot kellett átvészelni, mire a tanulás úgy-ahogy a napjuk része lett, nem kellett folyton érvelni, kérlelni. Még a végére sem volt evidencia, hogy jöjjenek maguktól. Viszont nagyon sokat tanultam türelemből, elfogadásból, gyereklélektanból a folyamat során, tehát volt hozadéka is.

Letöltöttem egy csomó tanmenetet, anyagot, segítséget (szerencsére bőven van anyag az interneten), és viszonylag hamar kialakult a napirendünk is. Lehet nevetni: tapasztalatom szerint összesen napi kettő óra tanulás elegendő, ez is gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kisebb kb. kétszer húsz percet, a nagyobb kétszer negyven percet töltött az anyag átvételével. Bármilyen furcsán hangzik, ennyi idő valóban elég. És még házi feladat is csak olyankor lett-maradt, ha valamilyen ellenállás miatt nem tudtuk átvenni végig, amit szerettem volna, de ha dolgoztak rendesen, akkor arra sem volt szükség.

Eleinte türelmesen vártam. És vártam. És vártam. Tudom, egy birka vagyok, de én úgy gondolom, hogy ha minden érdekelt fél betartja, amit számára a törvény kötelezettségként előír, akkor minden működik. Márpedig az az iskola kötelessége, hogy a számonkérendő követelményeket elküldje-ismertesse a szülővel. Mivel igyekszem jó fej anyuka lenni, vártam. Vártam, hogy elküldjék, szóljanak, felhívjanak, csináljanak bármit. Nem történt semmi. Novemberre elfogyott a türelmem, és írásban megkerestem a kapcsolattartásra kijelölt osztályfőnököket, egy csomó kérdéssel, hiszen nem kaptam követelményeket.

Majd két hétbe került, mire válasz érkezett. November 29-én sikerült közölniük, hogy a gyerekeknek nem csak a közismereti tantárgyakból, hanem az összes készségtárgyból is vizsgázniuk kell. Nem, ezt korábban nem közölték. Nem, az előző iskolaévben még egyetlen magántanulónak sem kellett készségtárgyból vizsgát tennie, régebben ez nem volt szokás. Volt októberben valami minisztériumi ellenőrzés, azon bukott ki, hogy amúgy mindenből vizsgázniuk kell a tanulóknak. És igen, az iskola erről elmulasztott értesíteni, ha én nem kérdezek rá, valószínűleg a vizsga napján derült volna ki.

Az új híreknek megfelelően bementem az iskolába, és próbáltam megtudni, hogy mégis, így december elején (január elején vizsgák), könyv nélkül, tanmenet nélkül, követelmények nélkül mit szeretnének, mit tanítsak meg a gyerekeknek erkölcstanból, énekből, testnevelésből, informatikából, dráma és táncból, technikából, rajzból. Kaptunk egy-két könyvet, támpontot, ezt-azt. Szóban elmondták a közismereti tárgyak követelményeit is.  Gyorsan nekiláttunk, és igyekeztünk mindent pótolni.

Közben történt némi hivatalos levélváltás is az iskolával. Én ugyanis azt kértem, hogy benn lehessek a teremben, mikor a gyerekeim osztályozó vizsgát tesznek. Erről a következő bekezdés fog szólni, megérdemli a történés ugyanis a részletes kifejtést. Ami ide tartozik: ennek kapcsán az iskola állásfoglalást kért a KLIK-től, és valószínűsíthetően akkor lettek felvilágosítva, hogy nem nekem kellene rohangálnom a követelményekért, hanem nekik lett volna kötelességük megküldeni azt, még a félév elején, így december 20-án (!) végre megkaptam írásban, hogy melyik tantárgyból mire készítsem fel a gyerekeimet. (A vizsgák január 9-én kezdődtek.) Természetesen az írásban közölt követelmények bizonyos tárgyakból nem egyeztek meg a szóban közöltekkel, de sebaj. Nyilván a karácsonnyal a nyakunkon, kettő hét alatt mindent képesek voltunk bepótolni.

Hivatalos levelezés

Szóval az úgy volt, hogy amikor decemberben bementem fogadóórára, beszéltem az egyik igazgatóhelyettessel, és számomra teljesen magától értetődő módon kértem, hogy bent lehessek a vizsgán. Őszintén megmondom, formaságnak tekintettem a kérést, annyira logikusnak tűnt, hogy ha én készítem őket fel, akkor szükségem van annyi visszajelzésre, hogy lássam őket felelni. Hiszen a tanár, aki az iskolában tanítja a gyereket, maga vizsgáztatja őket, azonnali visszajelzést kap a munkája színvonaláról, az esetleges hiányosságokról. Úgy gondoltam, hogy ez engem is megillet, hiszen az, hogy kapnak egy osztályzatot, messze nem mutat semmit arról, hogy mit csinálok jól és mit rosszul. Mint mondtam, nem vagyok tanár, ezt az egész itthon-tanítást most tanulom-tapasztalom, minden visszajelzés számít.

Már ott meglepődtem, amikor beszéltem az - egyébként rendkívül kedves és segítőkész - igazgatóhelyettessel. Láthatóan megütközött a kérésen, és az igazgató engedélyéhez kötötte, mert hát azt nem lehet csak úgy. Anekdota szintjén elmesélte, hogy ilyen kérésük csak egyszer volt, a cigány önkormányzat néhány képviselője akart beülni egy magántanulójuk vizsgájára, azon is meglepődtek, de azt megengedték. Érezhető volt a metakommunikációjából, hogy úgy érzi, én őket, a vizsgáztató pedagógusokat akarom ellenőrizni. Próbáltam érvelni, eloszlatni a gyanúját, hogy dehogy, tényleg a lányok teljesítményére vagyok kíváncsi, de nem sikerült.

Hazajöttem, és másnap kaptam levelet. Innentől bemásolom a váltott leveleket. Nem tudom, hogy ezt megtehetem-e, mert hát hivatalos levél, elvileg nem sértek magántitkot, aztán legfeljebb leveszem, ha perrel fenyegetnek. A megszólításokat, aláírásokat viszont kihagyom, mert az nyilván személyes adat. Szóval, a levelezés:

Az igazgatóhelyettes válasza az első levelemre:

"Sajnos kérésének nem tudunk eleget tenni, gyermekei magántanulói vizsgáin való részvétele ügyében,mert a vizsgán csak a tanuló és a vizsgáztató pedagógusok lehetnek jelen.Természetesen a vizsga ideje alatt a terem előtt várhatja és támogathatja gyermekeit."

Erre én:

"Személyes találkozásunkkor, tartok tőle, nem tettem önre jó benyomást, és félek, azt a hamis látszatot keltettem önben, hogy a vizsgákon való részvételem valamilyen módon a vizsga ellenőrzésére vagy befolyásolásának szándékára irányulna. Szeretném kicsit megértetni, miért fontos ez nekem. Ahogy Igazgató Úrnak is elmondtam korábban, ezt az évet kísérleti évnek szántam, amiben kiderülhet, hogy működőképes-e az itthoni tanulás. Ennek eldöntésére sok és sokfajta visszajelzés lenne szükséges. Ha láthatom-hallhatom a lányok szóbeli feleleteit, tapasztalhatom, hogy mely témák feldolgozása sikerült jobban vagy gyengébben, vagy esetleg hol jelentkezik nagymértékű vizsgadrukk, amivel szintén foglalkoznom érdemes. Sem beleszólni, sem befolyásolni nem szeretném a vizsgákat, egyszerűen a lányokat szeretném megfigyelni, hogy milyen területen van szükségük több vagy kevesebb segítségre. Amikor Önök tartják az órákat, és Önök feleltetik a tanulókat, az  Önöknek ad azonnali visszajelzést, nem csak a gyermek képességeiről, hanem a saját munkájuk milyenségéről. Értem és tudom, hogy osztályzat formájában akkor is kapok visszajelzést a saját munkámról, ha odakint várok, de számomra sokkal informatívabb lenne, ha bemehetnék. Természetesen, amennyiben jogszabály vagy helyi szabályozás tiltja a bentlétemet, döntésüket elfogadom."

A válasz:

"Problémáját megértjük, de ennek ellenére a vizsgán a vizsgázó tanulók és a vizsgáztató pedagógusok tartózkodhatnak a teremben."

Na, ebbe már beleálltam. Azt hiszem, elég világosan utaltam rá, hogy egy sima "NEM, MERT CSAK" az én esetemben kevés lesz, mondják meg, hol és mi írja ezt elő. És kaptam egy "nem, mert csak"-ot. Ráadásul ő maga mesélte el, hogy a cigány önkormányzat képviselőit (akik nem szülők és nem tanárok) már egyszer beengedték. Szóval ment a válasz, immár totálisan hivatalos hangnemben, mert ha ők úgy, akkor én is:

"Köszönöm megtisztelő válaszát. Kérem, legyen szíves tájékoztatni, hogy pontosan melyik jogszabály vagy szabályozó írja elő, hogy "csak a vizsgáztató pedagógusok és a vizsgázó tanulók tartózkodhatnak a teremben". Nem vagyok jogértő személy, de az iskola SzMSz-ében ilyen kitételt nem találtam. Nem található ilyen tiltás a 21/2012. EMMI rendeletben sem, és a köznevelési törvényben sem. Az iskola tanulmányi és vizsgaszabályzata nem szerepel a különös közzétételi listán, így azt sajnos nem ismerem, de kérem, hogy ha abban van, szíveskedjen azt számomra megküldeni vagy betekintésre lehetőséget biztosítani."

Mivel láthatólag nem értek a szép szóból, a következő levelet már az iskola igazgatója írta.

"Az említett szabályozó az intézmény Szervezeti és Működési Szabályzatának egyik mellékletében található, mely "A magántanulói jogviszony létesítésének és tanulói jogviszony szüneteltetésének szabályzata". Ez csak az iskolában található meg és itt is tekinthető meg. Az ügyben egyeztettem a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ" ... "Tankerületében" ... "szakmai igazgatóhelyettessel, aki megerősített abban, hogy a vizsgán a szülő jelenléte a vizsgázó tanuló vizsgaeredményét befolyásolná (negatív vagy pozitív irányba) a vizsgáztató pedagógusok munkáját pedig nagymértékben zavarná. Ezért kérném a fentiek tudomásul vételét."

Ez azért több ponton vérzik. Egyfelől az SZMSZ teljes egészében a különös közzétételi lista része, jogszabály írja elő. Ráadásul a suli pont közzé is tette az SZMSZ-ét, fenn van a honlapon, és annak természetesen nincs ilyen melléklete. Hetes darab melléklet van tételesen felsorolva és közzétéve, egyik sem az, amit az igazgató úr ír. Ráadásul ha létezne az említett melléklet, nem lehetne olyan, hogy csak az iskolában megtekinthető, egész egyszerűen azért, mert az SZMSZ minden része nyilvános és közzé kell tenni. A csúcsabszurd a dologban az indoklás, kiemelem, mert annyira tetszik: "a vizsgáztató pedagógusok munkáját pedig nagymértékben zavarná". Szegény pedagógusok, egy a hátsó sorban némán ülő, semmilyen módon meg nem szólaló, csak jegyzetelő pszichológus-szülő micsoda szörnyen zavaró tényező lehet. Ja, és a szülő-pszichológus jelenléte képes lenne pozitív irányba befolyásolni a tanuló vizsgaeredményét! Hallatlan! Hogy is képzeltem?! Szerintem ha a vizsgáztatás objektív, akkor a jelenlétem nem befolyásolhatja. Ha szubjektív, akkor viszont miről beszélünk?!

Annyit még megtettem, hogy az egész levelezést továbbítottam az oktatási jogok hivatalának, de érdemi választ nem kaptam tőlük, sima sablonlevélben elküldtek a sunyiba. Gondolkodtam rajta, hogy bemegyek és megtekintem ezt a bizonyos mellékletet, de akkor már annyira a vizsgák előtt voltunk, hogy nem akartam kellemetlen helyzetbe keverni az iskolát (meggyőződésem, hogy az említett melléklet nem létezik, de persze, akár létezhet is, mint mondtam, nem mertem megnézni), és inkább elengedtem a témát. Persze, szeptemberben még nincs kizárva, és elkérem megtekintésre :).

A vizsgák - 1. félév

A nagyobbik lányomat féltettem a vizsgáktól, a kicsit nem igazán. Ehhez képest...

Ehhez képest a felsős tanárok rendkívül aranyosak voltak. Egy kivételével mindenki kedvesen, igazi pedagógushoz méltóan állt a vizsgákhoz. Alaposan, a legtöbb tantárgyból írásban és szóban is levizsgáztatták, de a gyerek sikerélményként élte meg a megmérettetést. Mivel érezhetően arra voltak kíváncsiak, mit tud, és nem arra, hogy mit nem, minden egyes vizsgával egyre magabiztosabb lett. Sok-sok dicséretet kapott, a fent említett igazgatóhelyettes (tényleg nagyon kedves és megértő) éberen őrködött, hogy a vizsgák között legyen egy kis szusszanás, senki ne terhelje túl a lányt, és egész lényével beragyogta a folyamatot. Két olyan tantárgy volt, ahol nem sikerült teljes sikert elérni: a testnevelés és az angol. A tesit nem magyaráznám, az angolt egy picit. Mint írtam az elején, azt nem én tanítom. Egy nagyon kedves, nagyon gyakorlott, a két tannyelvű általánosban jelenleg is tanító angol tanár foglalkozik a két gyerekkel. Nagyon beszédközpontú, élményközpontú órákat tart, a gyerekek szeretik (a nénit is, az órákat is, az angolt is). Ehhez képest a vizsgakövetelmények igazából a könyv megtanulására és bebiflázására koncentrálnak. A vizsgáztató tanár néni azt várja el, hogy a gyerek az előre betanult szöveget mondja fel neki, bár ő ezt úgy mondja, tudjon önállóan beszélni. Szerintem ez nem önálló beszéd, a lány kérdésekre amúgy képes válaszolni, de folyamatosan nem beszél, mert nem memoriterek felmondására van tanítva, hanem arra, hogy ki tudja fejezni magát. Ráadásul írásban olyan hosszú feladatsorokat ad a fél órás vizsgán a tanár, hogy szerintem a 45 perc is kevés lenne hozzá, de természetesen előtte szóban is felelt ennyi idő alatt. És mivel üresen hagy feladatokat, azokra nem kap pontot. Így bizony elég silány jegyeket kap, de mondjuk, ez engem annyira nem zavar. Tanulságként megbeszéltük az őt tanító angoltanárral, hogy a következő félévben mire koncentráljanak inkább, de így nagyjából ennyi. A lányom motivációiban megerősödve, önbizalommal telve várta a következő félévi vizsgákat, minden tekintetben jól kerültünk ki a félévből.

Az alsós tanító néniket jól ismertem, a nagyobbik lányomat az egyik végig tanította négy évig az alsóban, a másik két évig volt osztályfőnöke és a reálos tanítója. Nos, vele, az utóbbival nem is volt gondunk. Ő kizárólag írásban vizsgáztatta a lányt matekból és környezetből, a dolgozatokat utólag meg is tekinthettem, ott egyértelmű a tudja/nem tudja aránya. Ő a rajztanár is, nem igazán kötözködött, a kért és bevitt anyagokat értékelte, volt egy-két kritikai megjegyzése, de azok inkább segítő szándékúak voltak. A kislányom ezeknél a tantárgyaknál, bár csak rajzból kapott ötöst, azt élte meg, hogy amit tud, annak megfelelően van értékelve, érezte, hogy a két közismeretiből jobban kellene igyekeznie, többet kell tanulnia, ha ötöst akar, és ennyi. Nem volt kudarc, megszégyenítés, semmi.

Viszont a másik... hát, ott nagyok voltak a problémák, és sajnos év végére nem hogy csökkentek volna, de erősen növekedtek. Kezdtünk úgy, hogy technika, ének. Mint mondtam, decemberben tudtam meg, hogy egyáltalán ezekből vizsgázni kell, december 20-án kaptam hivatalos követelményeket. Ennek ellenére igyekeztük megtenni, amit lehetett, dalokat tanultunk, egy-két kreatív dolgot készítettünk, igaz, nem vittük túlzásba, nem erre koncentráltunk gőzerővel. Mivel kint ültem a folyosón, néhány dolog kihallatszott, de aztán behívtak, és arcból arcba is megkaptam: minden kevés. Kevés a bevitt anyag technikából, szegényes, nem mutat nagy változatosságot, és a helyszínen kért és bemutatott háromágú fonás is azt mutatja, hogy a gyerek gyakorlatlan. Nem egyenletesek a mozdulatai, nem szép a munka, nem elég ügyes. Aha. Énekből meg aztán tényleg szörnyű, hamisan énekel, nincs ritmusérzéke, nem tud ritmust visszatapsolni, hát egyszerűen ez szörnyű, borzasztó, ez nagyon-nagyon kevés. Aha. Az egész kinyilatkoztatás (mert nem volt beszélgetés, én nem kaptam szót, amikor mégis próbáltam érvelni, hogy bocsi, de két hetünk volt felkészülni, közölte, hogy ezt én csak ne emlegessem, mert ez őt nem érdekli) kioktató stílusú volt, minden metakommunikációs jelből az volt érezhető, hogy itt én vagyok osztályozva, én vagyok értékelve, és természetesen totálisan megbuktam, mint tanár, mert ez nagyon kevés. Aha.

Aztán jött az irodalom meg a nyelvtan. Másodikban a gyerek mindkettőből simán volt ötös, nyelvtanból versenyre is küldték, mert hogy olyan ügyes. Ennél a tanító néninél természetesen ez is kevés volt, szintén megszégyenítve, kioktatva lettünk, hogy ez nagyon kevés. Minden. És elhangzott a varázsmondat: bezzeg ha bejárna hozzá órákra, és ő taníthatná, akkor ötöst kapna (így, ami számomra, aki nagyon érzékeny vagyok az árnyalatokra, önmagában jelzés értékű. Nem ötösre tudná, nem ötös lenne, hanem ötöst kapna. Mert azt kapjuk, nem kiérdemeljük.). Mert hogy amúgy milyen ügyes, okos, mekkora szüksége lenne neki erre a gyerekre az órákon, az ő képességeivel mennyivel többet elérne, ha nem anya kísérletezne a tanításával otthon, hanem rendes, gyakorlott pedagógus taníthatná. Aha. Nem volt több kérdésem.

Volt még egy testnevelés vizsga, én kicsit soknak éreztem, amit fel akart mérni a gyereknél fél óra alatt, de hát ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem.

Az eredmény: a kislányom teljesen elveszítette a motivációját a fent említett tantárgyak iránt. Korábban, míg járt iskolába, a magyar és a technika volt a kedvence. Ez most múlt időbe került. Onnantól szívesen matekozott, a környezet ellen sem tiltakozott, de a magyar és a technika mindig hosszas érvelés, motiválás, hiszti árán valósulhatott meg. Folyton azzal érvelt: anya, teljesen felesleges ezeket tanulni, úgysem kaphatok belőlük ötöst. Én meg tehetetlennek éreztem magam a helyzetben, de azért nagyon derekasan igyekeztünk mindent megtanulni.

Második félév

A második félévi követelményeket február 15-re ígérték, 17-ig vártam türelmesen, aztán írtam egy levelet, válaszul kis türelmet kértek, így február 22-én már kézhez is kaptam őket. Sokkal könnyebb volt így felkészülni, hogy tudtam, mit várnak el, és mit nem. Áprilisban voltam benn fogadóórán, ami nem volt számomra a követelmények alapján világos, azt megkérdeztem, kedvesen elmondták. Azt hittem, most már sima lesz minden - persze, ismét tévedtem.

Azt tudni kell, hogy a kisebbik lányomnál a második félévben nagyon erősen felülreprezentált lett a készségtárgyak és a magyar oktatása. Szinte minden nap tartottam neki énekórát, fél év alatt végigtanultuk az énekkönyvet, az összes kötelező dalt (szám szerint harmincat) megtanultuk összes versszakkal kívülről. Tartottam neki hangképzést, erőteljesen fejlesztettem a ritmusérzékét (tényleg nem volt neki, de ez az első két évben nem akadályozta a tanárait, hogy ötöst adjanak neki), a hallását. Tudom, mert az énekhez kivételesen értek: óriásit fejlődött. Fél év alatt megtanult elég biztosan énekelni, intonációs problémái jelentősen csökkentek (nem, nem szűntek meg, csodát nem tudok tenni), ritmustartása nagy mértékben javult. Rengeteg tollbamondást csináltunk, és év végére elértük, hogy nagyjából hiba nélkül volt képes az általam diktált szöveget leírni. Nem tudom, az iskolában mennyire gyorsan diktálnak, és mennyire hangsúlyoznak, így nem tudom összehasonlítani, hogy az általam alkalmazott felolvasási stílus mennyiben segíti azt, hogy meghallja, mit hogy kell írni, de hát harmadikos, szerintem ha egy jól hangsúlyozott szöveget le tud írni, az már jó.

Felvettem egy tesitanárt is a lányok mellé, hiszen tudom a saját korlátaimat. A tanár bácsi élvezetes, mozgásos-játékos órákat tartott nekik, szerették, a gyakorlatokat is, a bácsi stílusát is.

Az angol tanár nénivel megbeszéltük, hogy csinálja nyugodtan, amit eddig, csak fordítson nagyobb figyelmet a vizsgáztató követelményeire. Többet is foglalkozott kiemelten a nagyobbikkal, jobban rámentek arra, hogy a könyvet tanulják, de azért a játékosság is megmaradt.

Az év végi vizsgák során a nagyobbik lányom ismét mennybe ment: a testnevelés és az angol kivételével mindenből ötöst kapott, mindenhol nagyon pozitív visszajelzéseket kapott. Őt testnevelésből sem kínozták nagyon, simán kapott négyest. Az angolnál ugyanabba futottunk bele, mint első félévben: nem beszél önállóan, nem tudja 30 perc alatt végigcsinálni a 45 percre méretezett feladatlapot, járnia kellene órákra, hogy jobb legyen. Összességében jó élményekkel gazdagodott, és sok mindenben fejlődött is, javult a helyesírása, a történelmi évszámok és személyek (ami első félévben nem volt túl fényes igazából) végre helyükre kerültek, szóval az ő esetében szuperül sikerült a próbaév.

A kisebbik... hát, ez szörnyűbb volt, mint az első félév, és ismét csak a magyar-technika-ének. A matek-környezet írásbeli felmérő visszaigazolta, hogy van még mit javítani, de korrekt és áttekinthető volt. A vizsgán ez a tanár néni kedves volt, erkölcstanból jót beszélgettek, rajzból egy-két rajz kivételével minden tetszett neki (igaz, mivel fél évünk volt rá, most sokkal többet tudtunk rá készülni).

Technikából ismét nem sikerült ötöst kapni, pedig nagyon sokat készültünk rá. Minden követelményt teljesítettünk, a hozott anyagban nem is talált hibát (bár persze, itt is voltak kritikai megjegyzései, de az természetes). A vizsgán gombot kellett varrnia, amit elég sokat gyakoroltunk itthon (nem tudom, mi a sok, én úgy gondolom, hogy 10-15 gomb felvarrása már elég kell legyen), de természetesen megkaptuk, hogy nem elég gyakorlott, a munkaérettsége elmarad az elvárt szinttől. Én nem tudom, mi az elvárt szint. A követelmények között semmilyen elvárt szint nem volt leírva, szóban sem hangzott el erről semmi. A gombot fel tudja varrni, nem mondom, hogy minden egyes tűszúrás éppen egy vonalba esik egymással, de erősen tart, nyaka van, nem tudom, mi az, amit még gyakoroltatnom kellett volna vele. Kicsit azt éreztem, hogy teljesen mindegy, mennyire fogja tudni bármikor is azt, amit csinálni kell, az sosem lesz elég. Persze, elfogult szülő vagyok, védem a lányomat, nyilván. Csak hát ez egy készségtantárgy, nem tapasztaltam egyik lányomnál sem, hogy a normál órákon egy-egy dolgot hosszasan gyakoroltatnának velük, egyszer, egy órán megcsinálják, és kész.

És jött a magyar. Tényleg nagyon sokat készültünk rá. Mivel az első félévben még a memoriterekre sem sikerült ötöst kapni, azokat például rettentő sokat gyakoroltuk. Hiba nélkül, szépen hangsúlyozva ment az összes. A vizsgán a Szózatot kellett elmondani, természetesen ment hibátlanul, tehát a tanár megkérdezte, hogy ki a zeneszerzője, és mivel a gyerek nem tudta, négyest kapott. Irodalomból szóbeli feleletre kettest. Ez úgy jött ki, hogy a követelményben az volt, az olvasókönyvben található olvasmányok elolvasása, munkafüzetes feladatokkal történő feldolgozása. Ezt mi megtettük, de az sehol nem volt leírva a követelményekben, hogy tudni kell az olvasmányokban szereplő évszámokat. A gyerek nem tudta, hiszen a mondás részt valamikor márciusban olvastuk, akkor összefoglaláskor át is vettük az összes szereplőt, évszámot, akkor tudta is, de júniusra, a vizsgákra nem tanultattam be vele, hiszen nem volt a követelményekben. A tanár néni olyan "kedves" megjegyzések kíséretében szégyenítette meg, hogy "ezt minden magyar ember tudja", illetve "látszik, hogy ez az otthoni tanulás csak szórakozás". Mivel az egész vizsga így, ebben a légkörben folyt, a lány a végére gyakorlatilag azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. Erre jó példa, hogy kérte a tanár, mondjon egy tulajdonnevet. Vette a levegőt, hogy mondja, erre közbevágott, mondja meg, hogy hívják az iskoláját. Ez látszólag triviális kérdés, annak, aki napi szinten bejár az iskolába. A kislányom egyrészt nem jár be, másrészt négy év alatt háromszor változott meg az iskola neve, nekem is el kell gondolkoznom, hogy pontosan mi is a szavak sorrendje (jelenleg éppen 11 szóból áll az iskola neve!), és mikor nem vágta rá azonnal, már kapta is, hogy ez szégyen, hogy nem tudja. Érdekes módon nyelvtanból az év végi írásbeli felmérést 93%-ra írta meg, ugyanebből az anyagból ugyanakkor szóban kettest kapott. Az írásbeli szövegértés felmérés 72%-os lett, hármas, 75%-tól amúgy négyes (ez éppen egy pontot jelent). Megnéztem a dolgozatot utólag, nyilván nem vagyok tanár, és nem tudhatom, mi a követelmény, de azért volt egy-két gyanús esemény benne. Pl. volt egy olyan kérdés, hogy húzd alá a szövegben Beatrix királyné tulajdonságait. Gyermekem aláhúzta az ide vonatkozó, szép hosszú mondatban az összes, a királynéra vonatkozó melléknevet. A tanár néni javításként aláhúzta az egész mondatot (nem másikat, hiszen a gyerek jól értette a szöveget), és a pontszám felét adta csak meg. Kellett egy rajzot is készíteni, a kislányom mondta, hogy direkt rákérdezett a vizsgán, mutatta a rajzát, hogy ennyi elég-e, vagy cifrázza még, azt a választ kapta, hogy elég (egy lovagi tornáról szólt a szöveg, ő lerajzolta a lovakat, lovagokat lándzsával), majd javításkor ott a hiányjel, hogy nem rajzolta meg a hátteret (közönséget), és természetesen pontlevonás.

Szintén említésre méltó, hogy kellett olvasónaplót csinálni. Az első félévi követelményeket betű szerint teljesítettük, kapott is ötöst, a második félévre előírtakat is megcsinálta. És az ellenőrzőbe a második félévi dolgok úgy kerültek be: kötelező o. fd. Hiánypótlás!!!. Nem volt hiányunk, az első félévben mindent megcsináltunk, amit mondott, és a második félévi vizsga előtt kezdte el mondogatni, hogy amit most csinálunk, az még az első féléves követelményhez tartozik. Akkor sem, azóta sem értem, hogy ezt miért kellett.

A második félévi követelmények között szerepelt, hogy egy füzet külalakját szeretné leosztályozni. A fogadóórán elmondtam, hogy nálunk itthon nincs hagyományos füzet, van egy spirálfüzetünk, de abba mindenféle belekerül, másolások, bevásárlólista, feladatmegoldások, azt nem szeretném beadni. Kérdeztem, hogy ha csinálunk egy külön tollbamondás-füzetet, az jó lesz-e. Mondta, jó. Semmi más el nem hangzott, nincs is leírva a követelményekben sem. Amikor a lány vitte vizsgára a füzetét, a tanár néni közölte, hogy ez nem hagyományos füzetvezetés, neki az kellett volna, nincs dátum, nincs óraszám, és különben is, tollal van írva, azt nem szabad. Aha. Nem mondta. Azért írattam tollal a gyereket, mivel amikor tudja, hogy a ceruzát lehet radírozni, egyáltalán nem figyel oda, össze-vissza ír, ha tollal, akkor koncentrál, és hiba nélkül ír. Azért nincs óraszám meg dátum, mert nem kérte, nem mondta, hogy legyen. Ha tudom, mi a követelmény, akkor annak megfelelően csinálom, de ha nem tudom, akkor nem tudom kitalálni a tanár néni gondolatát. És persze, erre mindig megkapom, hogy ez csak azért van, mert én nem vagyok tanító, és azért nem tudom. Aha.

Nem részletezem tovább, mert a látszatát is szeretném elkerülni, hogy azzal van bajom, hogy a gyerekem nem kapott ötöst. Éntőlem kettest is adhatnak neki, ha a tudásszintje kettes, de csak abból, amit tudom, hogy meg kellett volna tanulnia, és nem tudja. Év végén beszéltem az alsós igazgatóhelyettessel, elmondtam neki a problémáimat, de természetesen nagy ívben le lettem rázva, nincs itt semmi látnivaló, a tanító néni nem elfogult. Oké. Annyit kértem és kaptam rá ígéretet, hogy a következő évben már konkrétabb, részletesebb követelményeket fogok kapni. Remélem, így is lesz.

Hozadékok

A konkrét jegyeken túl azért jó néhány (jó és rossz) következménye is volt a magántanulóságnak. Illusztratív lista következik, a teljesség igénye nélkül.

1. Sokkal több időt voltam együtt a lányokkal, mint a GYES óta bármikor.

2. A nagyobbik lány önbizalma, magabiztossága megnőtt, szorongásszintje erősen lecsökkent. Érdeklődő, saját maga által választott témában önállóan kutat az interneten, őt érdeklő témában hajlandó olvasni.

3. A kisebbik lány önbizalma, magabiztossága jelentősen csökkent. Énképe negatív irányba változott, nem szereti magát, csökkentértékűséget tulajdonít magának, a korábbi, folyton vidám kislány sértődős és hisztis lett. Sok-sok figyelmet és szeretetet igényel (ez nem baj), nehéz motiválni. Ritkán és keveset olvas, azt is inkább csak nekem, magának nem.

4. Szeptembertől júniusig szinte egyáltalán nem játszottunk hárman együtt. Korábban sokat társasjátékoztunk, kártyáztunk, ez a tanár-diák viszony kialakulása miatt kimaradt. A vizsgák óta újra játszunk, visszaálltunk, de a tanulási idő alatt ez valahogy elmaradt. És ezt nagyon sajnálom. Olyan, mintha a tanári szerep rátelepedne az anyaira, és akadályozná azt. Jövőre igyekszem erre is odafigyelni.

5. A kisebbik lányom hihetetlenül önálló lett. Egyedül főz ebédet (ja, nincs még tíz éves), készít reggelit-vacsorát, alkot önállóan sütit, kiszolgálja magát. Erre nagyon büszke vagyok, mert én pl. utálok főzni, akkor kezdtem csak el megtanulni, mikor a férjemmel összeköltöztem, és mindig úgy érzem, vacakul csinálom. Ebben neki nagy az önbizalma, és nagyon ügyes is.

6. Sokat változott a kettejük közötti testvéri kapcsolat is. Nagyobb a szeretet, de az ellenségeskedés is. Időnként napokat eljátszanak egymással együtt, nincs hangos szó, máskor öt percet nem bírnak ki egy légtérben. A nyáron egy hétig külön voltak egymástól, és már az első nap keresték egymást hangouts-on, látszott, hogy hiányzik egyik a másiknak. A sok-sok együtt töltött idő elmélyítette a kapcsolatukat, pozitív és negatív irányban is.

7. Sokkal jobban, ügyesebben elfoglalják magukat, nagyon önállóak a kreatív tevékenységek terén. Gyönyörűeket alkotnak, anélkül, hogy nekem kellene ebben motiválni vagy segíteni őket.

8. Érdeklődőbbek a világ iránt. Sokat kérdeznek, utánanéznek, olvasnak arról, ami őket érdekli. Ez persze, nem sok összefüggést mutat az iskolai feladatokkal, de sebaj.

9. Én magam sokkal türelmesebb és elfogadóbb lettem (kivéve a matematikát, abban rém türelmetlen vagyok, jövőre lesz is külön matektanárjuk, mert akárhogy próbálom, képtelen vagyok rá, hogy elfogadjam a pontatlanságokat). Jobb lett a frusztráció-tűrésem, a toleranciám, belátóbb és elfogadóbb lettem. Ezt nagyon pozitívan élem meg.

Összegzés

Nem bántam meg. Minden nehézsége és negatívuma ellenére úgy érzem-gondolom, hogy a lányoknak is jót tett, hogy nem iskolai keretben tanulnak, és én is sokat fejlődtem általa. A vizsgák után benyújtottam a kérvényt, hogy a teljes általános iskola idejére lehessenek magántanulók, választ majd, gondolom, szeptemberben kapunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://valaszut.blog.hu/api/trackback/id/tr5012626177

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szemésfül 2017.08.01. 13:39:12

Szomorú történet, sok örömteli következmény mellett. Mindenképp fontos, hogy ilyen részletesen megosztottad (tegeződhetünk?) velünk. És minden elismerésem, hogy ezt vállaltad és nem adod fel.
Újabb esettanulmány egy olyan tanítóról, aki gonosz. Értem a frusztrációjukat, a sok oldalról érkező nyomást, a kisebbrendűségi érzéseiket, a tehetetlenségérzés romboló hatását, a projektálást, de mindezek mellett, nyilvánvalóan gonoszak.
Nem semmi a "nincs más pedagógiai (!) eszközöm, értse meg" indokolás a német tanártól. Ha egy ilyent valaki még ki is mond - és jó, hogy kimondta, fogjuk fel ezt ez a megoldás első lépéséhez vezet -, akkor vagy el kell tanácsolni a tanítástól, vagy azonnal tréningre és továbbképzésre küldeni.
kérdésem: a kisebbik gyerekedet nem ugyanez a frusztrált és a frusztrációját Rátok kivetítő, sértődött tanítónő tanította magyarra és technikára addig, míg bejárt a suliba a gyerek? Mert azt írod, hogy ez a két tárgy volt a kedvence.
Más: az Áry-Tamás Lajos oktatási ombucitól megkérdezném, mit szól ahhoz, hogy a szülő nem mehet be a vizsgára.
Az SZMSZ hivatkozott mellékletét megtekinteném és kérnék belőle másolatot. És ezt a dolgot is megkérdezném Áry-Tamástól.
Az meg hogy a gyerekek közössége milyen intoleráns és klikkek mentén, rosszindulatúan versenyeznek egymással, teljesen érthető: néhány tanítótól is ezt tanulják, azt hiszik, ezt így kell. Valószínű, hogy otthonról is hozzák ennek sok elemét.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2017.08.01. 13:52:09

@szemésfül: Az oktatási ombuciból én teljesen kiábrándultam. Pont azt kérdeztem, hogy mit szól ahhoz, hogy a szülő nem lehet bent. Ha érdekel, átküldöm a hivatalával való levélváltást, olyan szinten nem válaszoltak a feltett kérdésre, hogy vagy el sem olvasták a levelemet (ez a jobbik eset), vagy elolvasták és probléma az értő olvasás, vagy elolvasták, megértették és nem kívántak vele foglalkozni. Nem érzem úgy, hogy még egyszer bármivel is hozzájuk szeretnék fordulni.
Első két évben egy másik tanító páros tanította a kisebbiket, velük nem volt gondunk. Ez a tanító a nagyobbikat oktatta négy évig. Ott is megcsinálta, hogy valami hiba volt a mátixban, negyedik év végén valahogy ötösre állt irodalomból, gyorsan lefeleltette hangos olvasásból (hármas persze), és adott egy "hozzáállás, órai munka" fedőnevű négyest, mert nehogy már :). Míg nem voltak magántanulók is gyengéden szeretett minket :).
Neked van saját tapasztalatod?

szemésfül 2017.08.02. 10:24:00

Amit Áryról írsz, az egyrészt meglep, másrészt elszomorít. Érdekel a levélváltás, van fb oldalad, ott megadom privát az email címemet, jó?
Akkor értem a tanító dolgot. Fenntartom, hogy vagy rá kéne beszélni, hogy mással keresse a kenyerét, vagy elküldeni egy jó kis továbbképzésre (az igazgatóval meg lehetne beszélni, ill a kedves beleérző ighelyettessel)
Saját tapasztalatom a nem-magántanulásról van, a gyerekeim (meg persze a nagyon régvolt saját) iskolai élményeimről, és különösen az érdekes, ahogy a felnőtt gyerekeim mesélnek ennyi év távolából, hogy miket is éltek meg a suliban. És tanítottam, nagyon régen.
Mint volt gyámügyes, civilként kísérek néhány családot, és az egyikben épp SNI-s kissrác iskolai és egyéb mindennapjairól tudok, rendszeresen beszélgetünk ezekről a szülővel.
Most pedig egy civil társaságban épp a magántanulósággal, az iskolai lemorzsolódással, az oktatás kerületi gondjaival kezdtünk foglalkozni, és épp ennek kapcsán figyelt fel a Te írásodra egy tagunk, aki nem mellesleg magántanulók mentorálásával (matak pl) foglalkozik önkéntesként.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2017.08.03. 12:39:44

@szemésfül: Az igazgató semmilyen módon nem tekint engem partnernek. A férjemmel szívélyes, velem kioktató stílusban, tőmondatokban kommunikál. Érezteti, hogy rossz gyerek vagyok :). Ott fenn van a levele, nézd a stílust. A kedves, empatikus ighely a felsős, meghallgatott (informálisan), elszörnyedt, de ő csak a "saját" (felsős) tanáraiért felelős (és azt hibátlanul is teszi). Az alsós ighellyel beszéltem (formálisan), ő az, aki mindenre lesajnáló mosollyal azt válaszolja, hogy mivel én nem vagyok tanító, nem tudhatom. Ő a gyerek összes vizsgáján ott volt, szerinte a tannéni nem megszégyenítő és nem részrehajló, és mivel én nem voltam ott, ezt sem tudhatom.
Nagyon köszönöm a tanácsokat és az ötleteket, egy részüket próbáltam, más részüket -gyávaságból, féltésből, mit tudom én - nem akarom-merem. Egy évet kell kibírnunk a tannénivel, vannak még ötleteim, amit meg fogok próbálni (pl. engedélyét kérem, hogy a fogadóórán felvehessem becses szavait, nehogy megint elfelejtsek valamit stb.), és ha minden kötél szakad, élek törvény adta jogommal és független vizsgabizottságot kérek.

Babu Tabu 2017.08.04. 13:01:20

Kedves Meow!
Ezt még olvasni is rossz volt!
Nekem a kisebb lányom magántanuló, de mindent tudunk előre, kiszámítható, pontos az információ közlés, és bent lehettem a vizsgán!
Egyszerű, komlikáció mentes, kiszámítható, nyugodt az életünk az iskolával. Kérlek, ha érdekel privátban megírom! Keress meg!
beresgabriella1977@gmail.com