Miért jó tanácsadó szakpszichológusnak lenni?

Pirlo21 kommentben feltett kérdéseit igyekszem megválaszolni sorjában.

A tanácsadó szakpszichológushoz valóban egészséges emberek fordulnak, akik aktuálisan valami életvezetési nehézséggel, problémával küzdenek. De azért ez egy elég tág kalap. Nekem pl. nagyon sok "pánikos" kliensem volt, akik általában már próbálták a "hagyományos" egészségügyet, évek óta szednek ilyen-olyan hangulatjavítót, nyugtatót, ezt-azt, és mégsem gyógyulnak semennyire sem. Szinte mindegyiknek van pszichiátertől, pszichiátriáról zárójelentése, tehát ha azt nézem, nem "egészségesek", mert van egy halom diagnózisuk, ugyanakkor önálló életvezetésre képesek, dolgoznak-tanulnak, párkapcsolatban élnek, gyerekük van, stb, tehát a klasszikus definíció szerint egészségesek. Amikor érkezik egy kliens, az első alkalommal sokrétű feladatom van. Egyfelől meg kell hallgatnom, hagynom kell, hogy elmondja, mi is a baj (és ennek sokszor messziről kezdenek neki, tehát nem két perc), másfelől rapportot kell kialakítani, hogy akarjon velem együtt dolgozni, ne gondolja azt az első beszélgetés után, hogy én ugyan ide többet nem jövök. Ugyanakkor fel kell mérnem, hogy a kompetencia-határaim közé befér-e az ő esete, vagy sem, felelősséggel fel tudom-e vállalni, vagy nem. Kérdezed, hogy dől ez el. Egyfelől a gyakorlat: figyelem, hogyan válaszolgat a kérdéseimre, mennyire kongruens a viselkedése a mondandójával, mennyire koherens a testbeszéde, stb. Ezek elaltatják vagy felébresztik a gyanúmat, hogy mekkora a baj. Kb. húsz perc után már tudom, hogy kell-e vizsgálat, vagy sem. Bármilyen furcsa, nem csak a klinikusok tudnak-jogosultak diagnosztikai eljárások felvételére. Nekem amúgy sem kell klinikai szintű diagnózist adni (tudnék, egyébként), csak azt eldönteni, hogy tovább kell-e küldenem klinikushoz/pszichiáterhez, vagy vihetem tovább én. Ehhez tökéletesen elegendő általában egy-két rajzteszt (egyszerűségük és egyértelműségük miatt, valamint mert általában nem váltanak ki ellenállást és gyorsan felvehetők, én nagyon szeretem őket), mert egy fa-teszt meg egy útrajz már megmutatja, hogy van-e nagyobb probléma, vagy nincs. Ha nagy kétségem lenne (általában nem szokott, de volt már rá példa), akkor elő a Rorschach-hal meg meg Szondival, és onnantól elég egyértelmű a dolog. Más kérdés, hogy szegény klinikus kollégákkal nem szeretek annyira kitolni, hogy felveszem a Rorschach-ot, mert ők mindenképpen felveszik, és akkor műtermék lesz az övék, hiszen egy éven belül nem ismételjük. Szóval, a tanácsadó is képes diagnosztikai eljárások kivitelezésére, és azt, hogy övé-e az eset, néhány nagyon egyszerű teszttel is el lehet dönteni. Nekem nem kell tudnom, hogy most borderline személyiségzavara van, vagy paranoid schizofrén, elég annyit tudnom, hogy nem marad meg az egyszerű szorongások szintjén, és kész.

Arányok. Az elmúlt három évben, mióta magánrendelésem van, talán ha öt olyan személy fordult hozzám, akit muszáj volt klinikushoz küldeni (nagyjából két-háromszáz másik kliens mellett). Az kicsit gyakoribb, hogy hozzátartozó hív fel, és akar időpontot kérni a betegnek, de olyankor van diagnózis (hiszen pszichiátrián kezelt, betegségtudattal nem, pszichotikus epizódokkal viszont rendelkező, éppen nyugalmi szakaszban lévő betegről beszélünk), és nagyon gyorsan továbbküldöm a klinikus kollégákhoz. Egyébként ez teljesen működő történet, oda-vissza küldözgetünk egymásnak klienseket, hozzám is küldenek a klinikusok, meg én is küldök hozzájuk. Más kérdés, hogy én egy vidéki városban élek, kevesen vagyunk pszichológusok, ismerjük személyesen egymást, jó kapcsolatban vagyunk, és több a kliens, mint amennyit el tudunk látni. Tehát sok a fóka, kevés az eszkimó. Pesten, ahol fordítva van, nem tudom, mennyire működik ez.

Módszerspecifikus képzések. Most nagyon renegát leszek. Egy-egy workshop, sajátélményű bármi, vagy egy-egy, a hivatalos pszichológián kívüli képzés szerintem sokkal többet tud sokszor adni, mint a méregdrága módszerspecifikus képzések. Én pl. a természetgyógyászati módszerek segítségével sokkal több embernek tudom javítani az életét, mint amikor még klasszik pszichológus voltam. Egy csomó mindent könyvből is meg lehet tanulni, mert ez a tanácsadás tulajdonképpen hitelesség és ötletesség kérdése, sokkal kevésbé van szükség arra, hogy akkor most fókuszt határozzunk meg, esetleg értelmezzünk, vagy gondolatnaplót írassunk, vagy üres székhez beszéljünk. Kell az is, meg ismerni kell egy csomó ötletet, feladatot, módszert - de ezt szerintem önismereten sokkal jobban el lehet sajátítani, mint képzésen. Tanácsadóként nem írhatod ki úgysem, hogy te mondjuk pár- és családterapeuta vagy, mert, ugye, nincs klinikai végzettséged. Azt viszont kiírhatod, hogy pár- és családi tanácsadó, ha elvégezted a családterápiát, ha nem. Nem árt, ha elvégzed, sőt, szélesíti a látókörödet, de esszenciális szükséged tanácsadóként nem lesz rá. Saját tapasztalatból azt gondolom, hogy kell ismerned valami relaxos módszert, hívják azt bárhogy, amit meg tudsz tanítani a kliensnek, hogy képes legyen megnyugodni, elengedni magát azután is, hogy már nem jár hozzád. A problémák nagy-nagy része stressz eredetű, így a stressz csökkentésének képességét érdemes tanítani, bármi is a probléma. Nem árt, ha tudsz valami kognitív-behavior cuccost, hogy fóbiákkal, rossz szokásokkal kapcsolatosan tudj okos ötleteket adni, leszoktatni, ilyesmi. Baromira nem árt utánaolvasni a bántalmazásnak, a szavakkal verésnek, a párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségnek, mert a hozzám forduló párok szinte mindegyikénél ott van a kutya elásva.  De nem jelenti azt, hogy ezekből mind módszerspecifikus képzéseket kellene végezni. Az csak egy papír :). És, mint valahol kifejtettem, nem a módszer, az ember, a személyiség az, ami gyógyít.

Az embereknek nem csak arról nincs fogalmuk, hogy mi az, hogy tanácsadó, arról sincs, hogy mi az, hogy klinikus, vagy akármi. Sokszor a pszichiáter és a pszichológus különbségét is magyarázgatni kell, a különféle pszichológusok mibenlétét meg pláne. Az emberek nem klinikust vagy tanácsadót, hanem pszichológust keresnek - és innentől a pszichológus kompetenciája eldönteni, hogy övé-e az eset, vagy sem.
Tanácsadó pszichológusként nagyon sokféle helyen dolgozhatsz. Egy csomó helyen örülnek, ha sima pszichológust kapnak (nem Pestről beszélek, ismét csak, hanem vidéki helyekről, ahol én lakom, mindig van egy-két pszichológus állás, és általában nem válogatnak, mert nincs jelentkező, tehát nemhogy tanácsadó szakpszichológus, de bármilyen pszichológus jöhet). Hivatalosan, ahol törvény is nevesíti, az a nevelési tanácsadó, óvoda- és iskolapszichológus, a gyermekvédelem, a börtön (jé, én ezekben mind dolgoztam, lehet, azért tudom? :D), családsegítők, idősek otthona, stb. tehát minden olyan hely, ami nem pszichiátria, de valamilyen módon rászoruló, elesett, kiszolgáltatott emberek vannak ott. Ha megnézed az álláshirdetéseket, a legtöbbször egyszerűen csak pszichológust keresnek, ami azt jelenti, hogy ujjongani fognak, ha van - bármilyen - szakpszichológusi végzettséged. Mert az a helyzet, hogy a szakpszichológusok jórésze előbb-utóbb rájön, hogy magánban sokkal kevesebb munkával sokkal több pénzt kereshet, mint az erősen alulfizetett közalkalmazotti pozíciókban, és hirtelen az adminisztrációs terhei is jelentősen lecsökkennek - tehát nagyon sokan otthagyják, vagy csak félállásban folytatják a közszolgálatot, nem is értem, hogy miért :).

A képzésről. Azt tudnod kell, hogy én vénségesen vén vagyok, 2004-ben végeztem a tanácsadó szakképzésen. Azóta minden átalakult, kollégáktól hallom, hogy már kétszáz fős évfolyamok vannak, anno mi összesen nem voltunk, csak talán harmincan. Kicsi, családias, beszélgetős képzés volt, sok egyéni engedménnyel, kedvességgel. Havonta egyszer kellett menni három napot (ez talán most sem változott), szóval mindenképpen olyan munkahely kellett, ami, ha anyagilag nem is támogatta, el kellett engedjen, mert ennyit szabadságból nem lehet megcsinálni. Hogy most hogy van, azt olyan tudná megválaszolni neked, aki jelenleg is oda jár. Számomra egyáltalán nem volt megterhelő, a börtönből simán elengedtek (volt kimenőm :D), sőt, még félévente tíz nap vizsgaszabadságot is kaptam, ami úgy, hogy volt kettő darab vizsgázós vizsgám (a többi írásbeli beadandó volt, szövegelni meg írásban nagyon tudok), igazán királyság volt. Szinte bármilyen munkahelyet elfogadtak anno, sőt, akkor még kismamák is voltak, mert éppen támogatta az állam a gyes alatti iskolábajárást, de akkor tényleg nagyon gyerekcipős volt a képzés, hogy most hogy van, azt nem tudom.

Remélem, minden feltett kérdésedre válaszoltam, ha van még, nyugodtan kérdezz kommentben, csak ennyi nem fért be a kommenteléshez megadott karakterszámba :).