Tapasztalatok, melyek az oktatásról szóló posztot megalapozták

Számomra egészen váratlan módon az előző írásom hihetetlen tömegű embert vonzott ide. Nem dicsekvésként mondom, de több, mint tizenháromezer emberhez jutott el. A visszajelzések (nem csak az itteni kommentek, hanem email-ek, facebook-os kommentek és üzenetek) elég vegyesek, a teljesen egyetértek-től a menj a manóba, mit szólsz bele, úgysem értesz hozzá-ig. Viszont úgy tűnik, lement a roham, úgyhogy azon keveseknek, akik maradtak, elmondom, miért és hogyan jutottam el odáig, hogy azt a kilenc pontot megfogalmazzam.

A kedvenc ellenérv, ami a poszt alatti kommentekben is többször megfogalmazódott, hogy ezeket a dolgokat nem az iskola dolga megtanítani. Ha működik a család, akkor ezekről a dolgokról úgyis szó esik, ha meg nem, akkor a tanár hiába magyaráz, a családi minta erősebb lesz mindenképp (igaz, egy-két itteni kommentelőtől azért megkérdezném, hogy az értő olvasást mikor hagyták ki a tanulmányaikból, de mindegy :D).

Én nem tudom, hogy akik ezt írják, pedagógusok-e, én gyanítom, hogy igen. Én meg elmesélem, hogy pszichológusként mit tapasztalok. Szeretném hozzátenni: én csak és kizárólag felnőttekkel foglalkozom, gyerekekkel nem (volt időszak az életemben, mikor igen, tehát láttam már élőben gyereket, de amiről itt szó lesz, az mind-mind felnőttekkel való tapasztalatok összegzése. A felnőtt az 18-tól 70 évig egy igen tág csoport, három generációnyi embert jelent). A hozzám forduló emberek nyilván problémával küzdenek, különben nem ülnének nálam. A nyolc általános végzettségtől a több egyetemi diplomáig minden van. Nem mondanám reprezentatívnak a mintát, mert általában csak a középosztály az, aki nálam megfordul, az alsó középtől a felső középig. Tudják, mit tapasztalok a hozzám fordulóknál? Szinte mindenkinél? Egységesen?

Hát például azt, hogy komoly stresszkezelési nehézségeik vannak. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak olyanok, akik képesek jól kezelni a krízishelyzeteiket, a munkahelyi problémáikat vagy éppen a párkapcsolati zavaraikat. És bizony, a legtöbb esetben kiderül, hogy bár nagyon rendes szüleik vannak (ismétlem: középosztálybeli családok!), azért apa bizony ivott (bár már leszokott róla, vagy belehalt), anya nyugtatót szed (vagy szedett, vagy ő is iszik kicsit néha), vagy depressziós, vagy a munkájába temetkezik, vagy csak a családnak él. Ha megkérdezem a hozzám forduló, bármilyen korú embert, hogy a szülei boldogok-e, elenyésző százalékuk válaszolja, hogy igen (konkrétan eddig háromszor hallottam, többszáz kliensből). Majdnem minden ilyen kliensnél kimutatható, hogy a stresszkezelési nehézség már a család előző generációjában is fennállt, csak nem fordultak vele szakemberhez, vagy pszichiáterhez mentek, aki gyógyszerrel orvosolta a problémát (vagy a jó öreg alkohol, ugye). Sőt, nyilván a nagyszülők sem voltak nyugodtak, de ott még az egy-két világháború azért elég ütős érv az idegességre. Aztán a hozzám forduló kliens megtanul relaxálni, és családi minta ide, szocializáció oda, mégis megnyugszik, és hosszú távon is sokkal eredményesebben tud stresszt kezelni. Még akkor is, ha egy csomó külső körülményen nem tud változtatni, marad a devizahitel (bocsánat, már a forintosított, jóval magasabb törlesztőt jelentő, hosszabb futamidejű hitel), a kicsit megunt kapcsolat vagy a nem túl érdekes munkahely. Vagy ha a fiatal felnőtteket nézzük (18-24 év): képesek jobban vizsgázni, kevesebb drukkal, jobban teljesítenek, és még a megbetegítő családi körülményeket (hiszen ők még együtt élnek az alkoholista apával vagy a full depressziós anyával) is sokkal könnyebben képesek elviselni. Én azt gondolom, hogy a társadalom részéről nagy luxus abban bízni, hogy mindenki eljut előbb-utóbb pszichológushoz, megtanul 10 alkalom alatt relaxálni, és jobb és teherbíróbb munkavállalóvá válik. Azt gondolom, hogy még nagyobb luxus ezeket az embereket nyugtatókkal és alkohollal tömni (ez utóbbi kiváló szorongás-csökkentő, csak sajnos picinykét addiktív, akárcsak a nyugtatók és altatók), valamint előbb-utóbb leszázalékolni, még mielőtt elérték volna a nyugdíjkorhatárt. Iszonyú luxus kiváló, szorgalmas embereket hagyni fiatalon szívrohamban, cukorbetegségben vagy stroke-ban meghalni hagyni, csak mert rosszul kezelik a stresszt, és ezáltal nem megfelelő életmódot élnek, képtelek kikapcsolni, lazítani. Főleg akkor nagyon nagy luxus ez, ha tulajdonképpen megtehetnénk, hogy hat éves kortól megtanítsuk őket arra, hogy el tudják engedni magukat, és a szorongásaik nagy részét. Lehet azt mondani, hogy ez nem az iskola dolga, meg a család úgyis visszahúz, de én erre azt mondom, hogy ha csak a diákok felénél eredményes lenne, az pont feleannyi ideges, beteg embert jelentene.

Sokan felakadtak a szexen. Hogy azt normális családban megbeszélik. Hát, én biztos csupa rossz emberrel találkozom. Kinek van gyereke az olvasók között? És szülője? Tessenek nekem leírni, hány éves kortól kell beszélgetni a gyerekkel a szexről? Miről beszélünk velük, amikor szexről beszélünk? Ki meséli el, hogyan kell jól szexelni? Ki mondja el a saját gyerekének, hogy életében kétszer érezte azt, hogy hüvelyi orgazmusa van, az összes többit csak eljátszotta? Hányan mernek valóban őszintén beszélni a gyerekeikkel a szexről? Hányan mesélnek a lányuknak-fiuknak a G-pontról, arról, hogyan lehet azt megtalálni? Hányan mondják el, hogy a fiúcskáknak jó lenne az első néhány önkielégítéstől arra törekedni, hogy ne süljenek el tíz másodperc alatt? Hogy nekik kell tudni elnyújtani az élményt? Hányan mesélik el a lányaiknak, hogy nekik fejben dől el, hogy képesek-e az orgazmusra, és hogy csak akkor fog menni, ha el tudják engedni magukat és a kontrollt a helyzet felett? És - ez nem tréfa, tényleg sok ilyen van! -, hogy a fitymaszűkületet minél korábban meg kell műteni, és a legcélszerűbb a körülmetélés, mert az biztos nem nő vissza
Ha ezt mindenki megbeszéli a gyerekével annak terhelhetőségéhez és érdeklődéséhez igazodóan, akkor tényleg nem kell a suliban erről szólni. Én viszont azt tapasztalom, hogy a mostani 18-19 éveseknek sincs semmi fogalmuk semmiről. Néznek pornót egészen kicsi kortól, persze, de a lényeg abban nincsen benne. A képben ábrázolható részletekről túl korán és szélsőségesen eltorzított formában, az érzelmi dolgokról sosem kapnak felvilágosítást. Aki nem hiszi, kérdezze meg őszinte kíváncsisággal a gyerekét, hogy mit tud erről az egészről. Szerintem lesznek meglepődések.Vagy beszélgessen őszintén a szüleivel erről.
A 30-40 éves korosztály még szörnyűbb. A házastársak egymással sem beszélnek a szexről, a vágyaikról, semmiről sem. A legtöbben saját magukkal, a testükkel, a kívánságaikkal sincsenek tisztában. Ezt a korosztályt még teljesen prűd szülők nevelték (mély tisztelet a kivételnek), akik szerint a téma tabu, nem beszélünk róla. Na, és ők nevelik a mostani fiatalokat. Amíg ezek a dolgok nem lesznek pironkodás és szégyenkezés nélkül megbeszélhetőek, addig igenis az iskolának kellene ezt felvállalnia. Már, ha a pedagógusok nagy része nem lenne még inkább tájékozatlan, mint a gyerekek, prüdériában pedig igencsak élenjáró.

Kommunikáció. Az volt az ellenérv, hogy a tanár hiába tanítja, ha otthon csúnyán és agresszívan beszélnek a gyerekkel, akkor mit sem ér az egész. Persze, lehet. Kisgyerekekkel sosem próbáltam (mínusz a sajátjaim, de ők ugye, teljesen más tészta). De voltak lakásotthoni fiataljaim (állami gondoskodásban élők, ha így jobban érthető), akiknek tartottam olyan tréninget, ahol megtanultak asszertívan kommunikálni. Bármilyen furcsa, nagyon sokat változtak, pedig ha valakik durva környezetben nőttek fel, azok ők. Börtönben is tartottam kommunikációs tréninget, meg csoportfoglalkozást, és még ők is meg tudták tanulni, és alkalmazták is, egész egyszerűen azért, mert rájöttek, hogy sokkal eredményesebb a célok elérése szempontjából. Most akkor komolyan az az ellenérv, hogy a fogékony kisgyerekek, akik mintát követnek, nem fogják alkalmazni, ha a tanároktól is ezt látják, meg az órákon is? Ugyan már. Isolde posztban reagált rám (köszönöm! meg vagyok tisztelve), és ő is azt írja, hogy pszichiátriai betegek is megtanulják és alkalmazzák. Én pont azt látom problémának, hogy maguk a tanárok is agresszívan vagy passzívan kommunikálnak a gyerekkel. A "szigorú" tanárok agresszívak (rendszeresen csak fenyegetéssel próbálják elérni a céljukat, meg kiabálással, meg mindenféle retorziókkal), a "gyenge" tanárok meg passzívak (ők azok, akik nem tudnak "rendet" tartani az órájukon). Alig-alig látni valóban asszertív tanárokat (de ők aztán nagyon jók tudnak lenni, mert teljesen új példát mutatnak a gyerekeknek arra, hogyan lehet célokat elérni, akár kritikát megfogalmazni agresszió nélkül).

Érdekes módon a tanulásmódszertant senki nem kritizálta, mégis alig-alig van olyan tanár (az általam ismertek közül, biztosan egész csomó mások pedig de), aki hallott róla. Kaptam ezzel kapcsolatban privát üzeneteket, hogy én mit ajánlok. Én ezer éve tanultam az egyetemen, azóta sok víz lement a folyókon, de úgy vélem, ez a sorozat igen jó alap lehet diákoknak, szülőknek és tanároknak is középiskolás kor végéig. A szakirodalom megvan, hozzáférhető, több helyen része is a helyi tanterveknek, igaz, általában csak középiskolában. Ami számomra elég érthetetlen, mert addig is valahogy el kell jutnia a gyereknek.

Gyereknevelés. Persze, tök jó lenne, ha a családokban ezt normálisan átadnák. Tudják, hogy kiről fogok én könyvet írni? A pedagógus-gyerekekről. Iszonyú nagy számban vannak jelen nálam azok a felnőtt emberek (18-58 évig), akiknek az anyukája és/vagy az apukája tanár (volt). És nagyon jellegzetes, közös vonásaik vannak. Mindannyian maximalisták. Mindannyian erősen szorongóak, a nem-pedagógusgyerek csoporthoz képest szignifikánsan magasabb a generalizált szorongás náluk. Mindannyian boldogtalanok. Általában (itt azért vannak kivételek) nagyon negatív önértékeléssel rendelkeznek, önmagukat értéktelennek élik meg. És a szüleik általában kifejezetten jó pedagógusok voltak, a diákjaik szerették őket. A gyerekeikkel szemben mégis maximalisták, túlkövetelőek voltak, akik csak feltételes szeretetet tudtak adni, és nem tudtak egészséges önbecsülést nevelni a gyerekeikbe. Ha a pedagógusok (akiknek elvileg a gyermeknevelés a szakmájuk!) sem tudnak kilépni a mintáikból, és jól gyereket nevelni, nem túl nagy luxus ezt nem tanítani? Nem rettenetesen lutri, hogy vagy sikerül a következő generáció, vagy nem? És a szülői viselkedés, a feltétel nélküli szeretet egyébként tanítható, hiszen a gyerekét mindenki (na jó, a pszichopaták és a nárcisztikusok nem, de a többiek igen) a lehető legboldogabbnak szeretné látni, tehát ha tanítanák, hogy kell jól csinálni, akkor nem ismételnénk meg a szüleink hibáit (vagy épp az ő viselkedésük szöges ellentétének merev erőltetésével követnénk el még nagyobb hibákat). Nálam a legtöbben képesek szakítani a rossz mintáikkal, és egészen másként megtanulni bánni a gyerekeikkel. Mindannyian azonnali javulásról számolnak be, és hétről hétre egyre javuló kapcsolatról az amúgy addig rossz, kezelhetetlen, agresszív gyerekkel (ezek tipikusan a feltétel nélküli szeretet hiányának jelei!). Még csak sokáig sem tart egy jobb, megfelelőbb szülői viselkedésre átállni, hiszen kevesen szeretünk kiabálni a gyerekkel, tehetetlennek érezni magunkat, mert nem fogad szót, vagy éppen elviselni, hogy már nincs vele kapcsolatunk, mert a (z érintő-)képernyő előtt éli le az életét.

Levélben és kommentben is kaptam olyan reakciót, hogy ha nem kötelező valami, akkor a gyereknek kimaradnak fontos ismeretek az életéből, és jaj, mi lesz, ha majd pont az kell a szakmájához. Ez nyilván a mostani tapasztalatokból van, hogy nem elég a sima gimis anyag az egyetemre, mondjuk matematikából, kell a matekfakt is, meg a mittudomén milyen különtanár, mert különben... Nem kétlem, hogy ez létező tapasztalat, sőt, sokszor bizonyos szakokon jóval alacsonyabb a bekerülési ponthatár, mint amit tudásban a hallgatótól elvárnak, és ezért egy-egy műszaki vagy természettudományos pálya nagy-nagy csalódás, mert sokkal komolyabb matematikai-fizikai-biológiai-kémiai ismereteket követelnek meg, mint ami a középiskolában követelmény.
De. Én számos olyan pályamódosítást asszisztáltam végig, ahol felnőtt, akár középkorú ember egyszercsak úgy döntött, hogy ő valami egészen más szeretne lenni, mint ami eddig volt. Akár egyetemi szintű váltással is. És képzeljék: ami érdekli az embert, abba beleássa magát. Nem azért, mert kell, mert kötelező vagy mert majd egyszer hasznát látja. Hanem mert érdekli. Aki azt írja, hogy kell ez, meg kell az, az éppen a gyermek (és a felnőtt!) legfőbb tulajdonságáról felejtkezik meg: az érdeklődésről, a kíváncsiságról, a tudásvágyról. Igen, tökéletesen ki lehet irtani akár két-három év alatt egy hat évesből, nem nagy cucc. Tessenek csak mindent kötelezővé tenni, és folyamatosan számon kérni, és csak arra menni, hogy mit NEM tud, és máris elérték a célt.

De ha egy gyereket engedünk felfedezni, ellátjuk megfelelő módszerekkel a felfedezéshez és hagyjuk kérdezni (*), akkor csodákat fog tenni. Akármiből. Ha nem unásig ismételt matekpéldákat adunk neki, hanem problémákat, akkor nem fogja utálni a logikus gondolkodást sem. Ha esetleg tekintettel vagyunk arra a jól dokumentált, bebizonyított tényre, hogy absztrakt gondolkodás 12 éves kor előtt nincs, és nem kényszerítjük arra a gyereket, hogy életkori szintjénél hamarabb kelljen elvonatkoztatnia, akkor nem fogja utálni a matematikát, fizikát sem. Ha nem a Kincskereső kisködmönt adjuk kötelező olvasmánynak, hanem rábízzuk, hogy keressen ő magának olyat, ami érdekli, talán nem utálja meg az olvasást sem.

* A legutáltabb dolog számomra az iskolában az volt, hogy ha kérdeztem, arra majdnem mindig azt a választ kaptam, hogy ez nem tartozik a tananyaghoz. Sosem értettem, hogy és akkor mi van? Nekem a - erre konkrétan emlékszem - tízes szorzótábláról harmadikban eszembe jutott, hogy osztani is lehet tízzel, és akkor milyen számot kapunk (törtet, de ezt akkor még nem tudtam, csak szerettem volna tudni), és erre a tanító néni azt mondta, hogy ez még harmadikban nem tananyag, majd ötödikben megtanulom. Tudják, mit tanultam meg akkor? Hogy nem idegesíthetem a tanító nénit a hülye kérdéseimmel, mert az még nem tananyag. És a jelenlegi, frontális oktatásra épülő, a gyerekek képességeit, egyéni sajátosságait figyelembe nem vevő, tanmenetet szorosan követő rendszerben nem is lehet másként. Pedig engem érdekelt volna. És ha akkor követhetem az érdeklődésemet, valószínűleg nem pszichológus lennék (amit sajnálnék), hanem matematikus, mert akkoriban még kivételes tehetségem volt hozzá. De sikerült elmulasztani :).

Na, hát ez jó hosszú és kellően szerteágazó volt ahhoz, hogy csak pár embert érdekeljen. A pár pontban szedett dolgok mindig többeket vonzanak, mint a végeláthatatlanul hosszú eszmefuttatások. Viszont ez így sokkal kevésbé sarkos, és sokkal kevésbé vitatható is.