A párkapcsolatokról - 3. rész

A pénzügyek területén sincsenek - ahogy a többiben sem - általános szabályok, hogy hogyan KELL csinálni a dolgokat. Amit le fogok írni, az inkább csak rámutat néhány dologra, ami tapasztalatom szerint több párkapcsolatot egyenlőtlenné, boldogtalanná tesz. Ebben a témában tényleg nincs tipikus férfi és női viselkedés, következetesen az egyik és másik szavakat fogom használni a pár két tagjának megnevezésére, hogy véletlenül se lehessen 'á, még egy feminista' jelzővel asztal alá söpörni a mondandóm lényegét.

Szóval az egyenlőség a pénzügyekben. Nem szeretnék belemenni, hogy a közös vagy a külön kassza jobb-e, előbbre való-e a másiknál. Ezt minden pár saját maga kell eldöntse, ahány ház, annyi szokás. Ami ebben az esetben nagyon fontos: hogy kinek van döntési joga a kassza felett, és kinek mennyire van beleszólása a pénzek elköltésébe.

Gyakori probléma, hogy az egyik fél úgy dönt, hogy ő dönthet a kassza elköltésének módja és ütemezése felől, és a saját céljait helyezi előtérbe ezen döntések meghozatalakor. A másik pedig folyamatosan érvel, kérlel, hogy a közös vagy az ő céljai is megvalósulhassanak, amit az egyik vagy akceptál, vagy figyelmen kívül hagy, de mindenképpen ő dönt. Ilyenkor nyilvánvalóan sérül az egyenlőség, nincs kompromisszum, csak frusztráció és csalódások. Egy jól működő párkapcsolatban fontos lenne, hogy folyamatos kommunikáció folyjon a célokról, azok fontossági sorrendjéről, és hogy a háztartás fenntartása és a gyermeknevelésre fordított összeg prioritást élvezzen minden más előtt. Vagyis ne legyen fontosabb lapostévét venni vagy Manolo Blahnik cipőt, mint hogy ki legyen fizetve minden közüzemi számla, és a gyereknek legyen mit felvenni és mivel játszania/tanulnia. És persze, ha valakinek a listáján a thaiföldi nyaralás űbereli az evést, arról lehessen vitatkozni, a pár másik tagjának legyen efelett vétójoga. Egyszerűen érdemes lenne megkülönböztetni a mindennapi élethez szükséges költséget (legyen ez a rezsi, de tágabb értelemben, evés-ivás-ruházkodás is) és a rövid-hosszú távú megtakarításokat (azaz amiből felújítunk, nyaralni megyünk, kocsit veszünk, stb.), valamint érdemes lenne megkülönböztetni egy SOS alapot is (ami a nem várt kiadások esetén rendelkezésre áll, de alapvetően hosszú távú megtakarítási forma). Vitatkozhatunk, hogy mennyit kellene keresni ehhez, meg hogy átlag családnál nincsenek megtakarítások, de ez amúgy iszonyúan relatív. Láttam már olyan párt, ahol az egygyermekes - tehát háromtagú - család úgy élt meg összesen 140.000 Ft-ból (tehát az egy főre jutó jövedelem 46.000 Ft körül volt), hogy volt rövid- és hosszú távú megtakarításuk is (és tudtak menni nyaralni, na nem Mallorcára, hanem Eger mellé, de mentek). És láttam már olyan párt, ahol közel egymilliós havi összjövedelem és kettő gyerek mellett sem tudtak egy fillért sem félrerakni, hónapról hónapra felélték az egészet, gyakran még a szülőktől is kellett kölcsönt kérni, mert nem maradt. Szóval az, hogy ki mennyire képes gazdálkodni, beosztani, tervezni, hosszú távra gondolkodni, alapvetően nem jövedelemfüggő és főleg nem pszichológiai kérdés. Az, hogy a pár egymás között hogyan tud megegyezni a pénz elköltéséről, már sokkal inkább.

Az egyik legnagyobb probléma, hogy az egyenlőséget sokszor egyformaságként szeretik megjeleníteni a felek. Azaz mindenki azonos összeggel járul hozzá a büdzséhez, és akkor az úgy egyenlő. Nos, csak és kizárólag abban az esetben jelent ez egyenlőséget, ha mindkét félnek hajszálra ugyanannyi a jövedelme. Ez viszont a gyakorlatban nagyon nem szokott így lenni. A lényeg az lenne, hogy mindketten egyenlő ARÁNYBAN járuljanak hozzá a közös költésekhez. Mondok egy példát. A pár egyik fele mondjuk, keressen 300.000 Ft-ot (elméleti példa, mert így könnyű osztogatni), a másik fél 100.000 forintot. Ebben az esetben, feltételezve, hogy az összes közös költés (rezsi, kaja együtt) egyesített havi összege 200.000 Ft, a fenti módon mindkét fél befizet 100.000-t, és ugye, nagyon egyelőek voltak. Pedig ebben az esetben az egyik fél a jövedelmének egyharmadát, a másik a teljes jövedelmét a közösbe adta. Ha egyenlő arányban járulnak hozzá, akkor az egyik 150.000 Ft-ot, a másik 50.000 Ft-ot ad bele. Mindketten a jövedelmük felét tették be a közös költésbe, és mindketten a felét "megtartották". A megtartás nem azt jelenti, hogy azt el lehet inni vagy kukába dobni, hanem azt, hogy azzal a résszel mindketten saját belátásuk szerint gazdálkodnak. Lehet gyűjteni (közös vagy saját célra), lehet belőle nem mindennapos kiadásokat fedezni, a lényeg, hogy az annak a félnek a saját belátására van bízva, akinél maradt. Így egyrészről mindketten motiváltak lehetnek arra, hogy legyen jobban fizető állásuk, vagy hogy kevesebb munkával keressenek ugyanannyit, másfelől mindketten érezhetik, hogy ha egyénileg jobban osztják be a pénzüket, akkor annak mutatkozik is eredménye. Mert a felezett költésnél az egyiknél mindig sok a plusz, a másiknál viszont sosincs nyoma annak, ha takarékoskodni akarna, hiszen a teljes jövedelme megy a közösbe.

A másik kedvelt csapda, ha mindketten berakják a teljes fizetést a közösbe, de aztán csak az egyik fél az, aki gazdálkodik vele. Működhet ez nagyon jól is, vannak, akiknél bevallottan csak az egyik ért a pénzügyekhez, a másik meg nem, és ezért így alakul ki a dolog. Amíg működik, addig nincs is vele semmi baj. A bajok ott kezdődnek, amikor egyik elkezd saját zsebre játszani, a saját prioritásait belevinni a közösbe, illetve elkezdi a megtakarított pénzt sajátjaként kezelni. Onnantól borul az egyenlőség, és előbb-utóbb a másik úgy fogja érezni, hogy őt csak kihasználják.

Kedvencem a hagyományos családmodell által tartósított borzalom. Ez úgy szól, hogy az egyik, aki többet keres, a fizetése bizonyos, általa meghatározott részét odaadja a másiknak, úgymond "konyhapénzre", a fennmaradó összeget pedig teljesen saját maga által meghatározott célokra költi el. Ezek lehetnek akár nemes célok is (pl. lakáscélú megtakarítás a gyereknek, vagy felújítási alap), de persze szórakozásra, italra is elmehet az egész. Ilyenkor nem is az a baj, hogy mire költ, hanem maga a működésmód. Egyik ilyenkor ugyanis elvárja másiktól, hogy a megadott összegből hozza ki a háztartási költéseket, ugyanakkor legtöbbször azt is, hogy az általa elvárt életszínvonalon biztosítsa ezt. Ilyenkor szoktam egyiket megkérdezni, hogy szerinte mennyibe kerül egy kiló kenyér, és hát az esetek többségében eléggé irreális elképzeléseik szoktak lenni. És persze, emögött még az is húzódik, hogy egyik azzal vádolja másikat, hogy az túlköltekezik, magára szórja a pénzt, miközben ő csak zsíros kenyeret eszik, míg másik azt érzi, hogy ha ő bármit is szeretne, akkor kérnie, kuncsorognia kell, miközben egyik azt vesz vagy tesz, amit csak akar. Akiknél ez a baj, ott általában nagyon nehéz pozitív változásokat elérni, mert egyik nem szívesen mondana le az előjogáról, hogy legyen módja a másik háta mögött költeni a pénzt, a másik viszont nem szívesen maradna abban a helyzetben, hogy kérnie kelljen, főleg, hogy az egyik által megkövetelt életszínvonal magasabb, mint amit a rendelkezésre bocsátott összegből biztosítani lehet.

Mesélek egy esetet, messziről és nagy vonalakban. Mert talán úgy érthetőbb lesz, amit mondani szeretnék. A pár két tagjával épp az egyenlőségről beszélgettünk, és felvetettem, hogy pénzügyi kérdésekben rendben vannak-e. Az egyik azonnal rávágta, hogy abban hiba nincs, náluk ebben teljes az egyenlőség. Ugyanakkor másik arcán láttam egy parányi fintort. Nyilván rákérdeztem, hogy hogy is van ez. Az derült ki, hogy egyik és másik fizetése gyakorlatilag ugyanannyi, amit mind a ketten beraknak a közösbe, és ebből másik gazdálkodik, mondván, ő ért ehhez jobban. Ugyanakkor egyik minden hétvégén maszekol, másikra hagyva minden házimunkát, és a maszekkal megkeresett pénzt nem adja be a közösbe. Ez nagyságrendileg kb. ugyanakkora összeg, mint másik (és egyik) fizetése, és aminek ő a nagy részét lakáscélú megtakarításra fordítja a közös gyermekük nevére. A másik részét elmondása szerint visszaforgatja a maszek tevékenységébe, így tulajdonképpen ő egy fillért sem költ saját magára, hanem mindent csak a családja boldogulásáért tesz. Ugyanakkor nem és nem értette, hogy miért igazságtalan ez így. Hosszasan kellett magyarázni, hogy egyfelől másiknak nincs lehetősége ugyanilyen külön jövedelem megteremtésére, mert ugyan végzettségénél fogva hétvégenként ő is tudna maszekolni, de nem teheti meg, mert a teljes házimunka rámarad a gyermek felügyeletével egyetemben, másfelől pedig neki nincs lehetősége külön megtakarításra, mert az egyik által megkövetelt életszínvonalra éppen csak elégséges a kettejük közös keresete (értsd: egyik nem eszi meg a parizert vagy a zöldséges lasagne-t, mert számára csak a kolbász és a húsételek az elfogadhatóak). Ebben az esetben csak félsikert tudtunk elérni, egyik a különjövedelme egy kis részét beáldozta egy bejárónő felfogadására, hogy másik kicsit mentesüljön a házimunka nagyobb volumenű része alól (ablakmosás, vasalás), és egy másik részét pedig félretették a közös nyaralásra, de látható volt, hogy egyik úgy érezte, ő komoly áldozatot hozott, amiért másiknak hálásnak kellene lennie, nem pedig úgy, hogy léptek egy kicsit az egyenlőség irányába.

Hosszasan tudnám még sorolni a példákat, de nem hiszem, hogy túl sok értelme lenne. Aki érti, amit írok, annak felesleges, aki pedig nem, azt úgysem tudom meggyőzni. A következő rész a szexről fog szólni, érdemes kivárni, mire lesz időm megírni.