A módszer

Ha áttekintenénk (nem fogjuk) a pszichológia történetét, azt látnánk, hogy tele van egymással vitázó irányzatokkal. Valaki kitalált valamit, azt elkezdte alkalmazni, majd tanítani másoknak, aztán a mások továbbgondolták a saját praxisukban a módszert, mást találtak ki, ebből lettek nagy viták, veszekedések, szakítások, aztán a mások is tanítani kezdtek újabb embereket, akik aztán újabb dolgokat találtak ki, és így tovább. A folyamat nem állt meg, a mai napig is tart.

Ebből következően elég sok irányzat létezik, és nagyon sok különböző módszer. A használóik általában a sajátjukat tartják a legjobbnak, másokat jónak, de nem elég hatékonynak, megint másokat teljesen rossznak, elhibázottnak. Sokszor a hasonló irányzatok hívei keményebben ostorozzák egymást, mint a teljesen eltérő módszereket. Szóval nem könnyű rendet rakni, hogy akkor most igazán milyen pszichológus, milyen irányzat, milyen módszer a célravezető. Bonyolítja a helyzetet, hogy sokan vannak olyanok, akik nem köteleződnek el egyetlen rendszer mellett, hanem integrálják a sokféle tudást, és a problémához választják meg a követendő módszert.

Szerencsére - mint nagyon sok minden másra - erre is vannak mindenféle kutatások, amik megpróbálják tisztázni, hogy mi mire való, milyen módszer mennyire eredményes. Talán nem lesz meglepő: a legtöbb összehasonlító elemzésből az derült ki, hogy a módszerek között hatékonyságban nincs döntő különbség. Átlagban a kliensek 75%-a gyógyul meg bármelyik fajtától, és a kezelt (tehát valamilyen, bármilyen pszichoterápiában részt vevő) kliensek nagyobb mértékű javulást mutattak, mint a kontrollcsoport (akik nem részesültek pszichoterápiában) 80%-a. Ez persze azt is jelenti, hogy a maradék 20% kezelés nélkül is megjavult :-). A kutatások során rájöttek arra is, hogy az egyedi, iskolánként nagyon eltérő, mást és mást hangsúlyozó, egymástól szögesen eltérő módszerek mellett vannak nagyon fontos hasonlóságok minden pszichoterápiában, melyek gyakran sokkal fontosabb hatótényezők, azaz sokkal inkább felelősek a kliensek gyógyulásáért, mint a specifikus módszerek.

Ilyen nem-specifikus, minden terápiában közös tényezők az alábbiak:

  1. "Meleg és bizalomteljes interperszonális kapcsolat: egy jó terápiás kapcsolatban a kliens és a terapeuta kölcsönösen elismeri is megbecsüli a másikat. Az a terapeuta, aki megérti problémáinkat, és hiszi, hogy meg is tudjuk oldani azokat, elnyeri bizalmunkat, és a bizalmon keresztül kompetenciaérzésünk és a siker elérésébe vetett reményünk is növekszik." (Az idézetek forrását ld. alul.) 
    Ez nálam kb. úgy szokott kinézni, hogy az első találkozás során, valamikor, kialakul bennem egy kép a kliens problémájáról, és általában akkor, amikor utólag összefoglalom magamnak, hogy mi is történt a találkozáson, megjelenik bennem a kliens egészséges képe. Vagyis hogy hogyan képzelem el őt a problémája nélkül. Sokszor nagyon távoli ez a kép, de gyakran egészen közeli. Volt már olyan is, hogy ez a kép nem alakult ki, még a harmadik találkozón sem. Ott és akkor átküldtem az illetőt a kollégámhoz. Úgy éreztem, ha én sem látom, hová, merre kellene mennie, akkor nem is tudom vezetni őt ezen az úton.
  2. "Megnyugtatás és támogatás: Problémáink gyakran leküzdhetetlennek és teljesen egyedinek tűnnek. Megnyugtató egy olyan szakemberrel beszélni róluk, aki nem tartja szokatlannak a nehézségeinket, és megoldhatónak tünteti fel őket."
    Én is tapasztaltam már, hogy sokszor az is elég, ha valakit meghallgatok, figyelek rá, biztosítom együttérzésemről, megértem őt, és valami fantasztikus érzés, ahogyan elkezdi az addig megoldhatatlannak, mindent tönkretevőnek érzett problémáját gyakorlatilag egyedül megoldani. Azaz nem kell beletennem semmilyen extrát, vagy módszert, egyszerűen csak hallgatni, néha helyeselni, egyszer-egyszer kérdezni, és a probléma ott és akkor már meg is oldódik, legfeljebb még egy-két tisztázó beszélgetés szükséges, az is inkább csak a megerősítés miatt, hogy tényleg jó a választott irány. Ehhez persze kell a már emlegetett, nagyon erős, gyorsan kialakuló rapport is.
  3. "Deszenzitizáció: mikor a terápiás ülés elfogadó légkörében beszélünk a bennünket aggasztó érzésekről, ezek fokozatosan elvesztik ijesztő voltukat. A terápiás ülés biztonságában a nyomasztó tapasztalatok ismételt megbeszélésével az azokhoz fűződő szorongás fokozatosan kioltódik."
    Egészen durva, nagyon extrém szorongást is láttam már attól csökkenni, hogy valaki megbízott bennem annyira, hogy életében először el merje mondani a traumatikus élményét. Nem kellett hozzá semmilyen csillivilli módszer, imagináció, hipnózis, viselkedésterápia, kognitív táblázat, álomértelmezés, semmi. Csak beszélgettünk. De - mondjuk, elég sok idő alatt - eljutott a kliens arra a pontra, hogy érezte: el kell mondania, ki kell mondania, ami nyomasztja, mert másképp marad minden a régiben. És működött :-).
  4. "Az adaptív válaszok megerősítése: minden pszichoterápia célja bizonyos változás létrehozása a kliens viselkedésében és gondolkodásában, így a terápia során valamilyen tanulás biztosan végbemegy. A terapeuta által alkalmazott megerősítés szándékos vagy akaratlan is lehet: előfordul, hogy a terapeuta nincs is tudatában annak, hogy épp megerősíti egy kliens viselkedését. Azonban a megerősítés egészen finom is lehet: egy mosoly, egy fejbólintás vagy egy egyszerű hmm-hmm a kliens egy bizonyos kijelentését követően megnövelhetik annak előfordulási valószínűségét."
    Néha észre sem vettem, hogy egy-egy kliens mennyire várja, akarja, hogy megmondjam, mit is tegyen. Ilyenkor fordult elő, hogy számomra volt a legmeglepőbb élmény hallani, hogy ezt vagy azt azért teszi vagy nem teszi, mert én azt mondtam, hogy... Pedig lehet, hogy szóval nem is mondtam, vagy nem úgy mondtam, mégis. Ezek az esetek azok, ahol el szoktam gondolkozni a felelősség kérdésén, de arról majd lesz egy külön poszt :-).
  5. "Megértés, belátás: A pszichoterápiák mindegyike magyarázatot nyújt a kliensnek problémái természetéről: hogyan kezdődtek, miért állnak fenn, hogyan lehet őket megváltoztatni." Az egyes módszerek ugyan rendkívül eltérő magyarázatokkal szolgálnak, de "úgy tűnik, hogy a terapeuta által nyújtott magyarázat pontos természete ebből a szempontból lényegtelen. Fontosabb, hogy egyszerűen csak megmagyarázza a beteget bántó viselkedést vagy érzést. Ha valaki ijesztő tüneteket észlel magán, és nem tudja, azok mennyire súlyosak, minden bizonnyal megnyugszik, ha egy olyan szakemberrel konzultál, akiről úgy tűnik, tudja, mi a baj, és a bajokat csillapító módszereket is tud javasolni."
    Én is sokszor tapasztaltam, hogy ha olyan magyarázatot sikerült találni, ami megfelelt a kliensnek, az már egyenlő volt egy fél gyógyulással. Én mondjuk, rettentő rugalmas vagyok ebből a szempontból, nem szeretnék senkire ráerőszakolni semmit. Ha valaki Istenben hisz, és abban, hogy az őt ért veszteségeket az Úr próbának szánta, hogy elég erős-e az ő hite, akkor nem fogok előállni mindenféle tudományos, keleti vagy analitikus magyarázattal. Ha valaki az álmain keresztül akarja megérteni, hogy mi is történik vele, és abban hisz, hogy a tudatalattija tudja a választ, akkor álmokat fogunk elemezni. Tényleg azt tapasztaltam, hogy nem az a lényeg, hogy a magyarázat mennyire adekvát, tudományos vagy alátámasztható. Csak az, hogy ott és akkor a kliens számára megfeleljen, a saját, életről szóló filozófiájába beilleszthető legyen, és ne mondjon ellent a tapasztalt tényeknek. Ennek egészen extrém példáját egy erősen skizofrénia-gyanús elítélttel éltem meg (akit azonban az őt megvizsgáló pszichiáter nem tartott pszichotikusnak). Ő abban élt, hogy kb. öt évvel korábban van, ő az előző büntetését tölti, és a felesége várja haza (kb. három és fél évvel korábban a felesége elhagyta, utána újabb bűncselekményt követett el, azért került vissza a börtönbe). Mivel elviselhetetlen volt számára a tudat, hogy elveszített mindent, készített magának egy álomvilágot, amiben olyan erősen hitt, hogy minden racionális magyarázat hiábavaló volt. Mivel egyéb téveseszméi is voltak, számára olyan magyarázatot készítettem, ami beleillett ezekbe: az "időcsúszást" a rosszindulatú idegenek okozták besugarazással, ezért került hirtelen más időbe, és azért nem találja ebben a világban a helyét. Innentől aztán megközelíthetőbbé vált, lehetett vele beszélgetni, mert megvolt a közös magyarázat, nem kellett velem folyton arról vitatkoznia, hogy milyen évszámot írunk épp.

No, hát ennyi a közös hatótényező körülbelül. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes módszerek között ne lennének különbségek, azt főleg nem, hogy az adott problémára mindegy, hogy mit használunk. Egyes tünetekre, problémákra az egyik, másokra a másik módszer hatékonyabb a legtöbb embernél. De éppen ezért, emiatt lenne jó, ha nem módszerekben, irányzatokban gondolkoznának a gyakorló szakemberek, hanem problémákban, és a hozzájuk - és a klienshez - illő leghatékonyabb megoldásban. Épp ezért jó, ha egy pszichológus/pszichoterapeuta számos módszerben járatos, sokféle technikát tud hatékonyan alkalmazni, és képes azokat a kliens problémáihoz rugalmasan illeszkedően variálni. Eközben azonban nem elfelejteni, hogy a kapcsolatban önmagában rejlő tényezők sokszor fontosabbak, mint az alkalmazott módszer.

Forrás: A pszichoterápia hatékonysága In: Atkinson-Atkinson-Smith-Bem: Pszichológia, Osiris, Budapest, 1995. 501-504.o.

A bejegyzés trackback címe:

https://valaszut.blog.hu/api/trackback/id/tr422220460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

the3bestkids 2010.08.29. 05:55:51

hahó Kriszta! nem hiszem el, hogy sikerül hozzászólnom:) Gratula az új bloghoz, igencsak tetszik! És: nemcsak szakmailag ( úgyis egyébként), hanem eszméletlenül szabatosan írsz. Erre csak felnézni tudok! naszóval, ez a téma, amiről itt írsz, különösen megfog. Most egy szuper könyvet olvasok, ami különböző terápiák összehasonlitásáról szól, igen alaposan. Miután már vagy 800 oldalon ( meg pár éven) túl vagyok, a bejegyzésedhez egy dolgot tennék hozzá: nem a módszer a lényeg, nem az gyógyit, ebben egyetértek, hanem a segitő, terapeuta, kineziológus, szocmunkás bárki, személyisége sokat beletesz, na.

the3bestkids 2010.08.29. 05:57:39

Jajj, bocs, vadászeszter voltam:)

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2010.08.29. 11:25:57

@the3bestkids: Ha nem mondod, is tudtam volna :-D. Ezzel a névvel, meg az európaiaknak lehetetlen időponttal elég erős rávezetést kaptam :-).

A segítő személyiségéről is tervezek írni egy bejegyzést valamikor, sőt, a kliensről, meg a motivációról, meg még nagyon sok dologról, csak az van, hogy szűk három hét múlva vizsgáznom kell. Nem sok, csak 300 oldal, de két gyerek, óvodakezdés, az óvodavezetéssel való harc meg a háztartás mellett azért elég kevés idő marad rá... sajna. Szóval amint lesz egy kis időm, folytatom.

Mi az a szuper könyv, lehet tudni? Van neki magyar kiadása esetleg?

the3bestkids 2010.09.05. 22:26:50

@m e o w: Theories of Counseling and Psychotherapy ( J. Archer Jr. and Ch. J. McCarthy)
süti beállítások módosítása