A párkapcsolatokról - 1. rész

Miután magunk maradtunk, leírom az újabb agymenésemet is. Elég sokszor találkozom párokkal, akik különféle párkapcsolati problémával jönnek hozzám. Már sokan sokféle modellt állítottak fel, hogy mitől működik vagy nem működik egy párkapcsolat, itt az ideje, hogy én is előálljak a sajátommal, amit egy ideje már csiszolgatok. Egyelőre úgy tűnik, hogy elég jól összefoglalja a főbb területeket, amit egy kapcsolatban egyenlően lenne jó működtetni. Igaz, tapasztalatom szerint elég kevés olyan férfi van, aki ezeket képes el is fogadni.

Először is néhány alapvetés: hosszú ideje fennálló párkapcsolatokról beszélek, tehát akik legalább nyolc, de inkább tizenix éve vannak együtt. Olyan párkapcsolatokról beszélek, ahol a felek együtt jöttek el hozzám, tehát nem csak egyik vagy másik fél akarja megjavítani, hanem mindketten. És ahol van gyerek. Vagy több gyerek. Tehát ahol már megjelentek a szülői szerepek is a kapcsolaton belül.

Még egy fontos tényező: hiszem és vallom, hogy a párkapcsolatot mindkét félnek egyenlően kell ápolni. Ahol csak egyikük erőlködik, hogy fennmaradjon a kapcsolat, ahol csak az szenved, aki jobban szeret, ott a legtöbbször már nincs remény. Ott már így vagy úgy, de megjelent a harmadik, ott már hazudás van, meg fogcsikorgatás. És olyankor nem is szoktam vállalni, hogy segítsek. Mert nem igazán van értelme.

Naszóval. Öt olyan tényező van, ami szerintem esszenciális egy kapcsolat minőségi fennmaradása szempontjából. Ebben a posztban csak az elsőt járom körül, de azért felsorolás-szerűen megemlítem mind az ötöt. Ezek pedig:

1. kommunikáció
2. háztartás
3. pénz
4. szex
5. gyereknevelés

Tehát az első pont: egyenlőség a kommunikációban. Ez olyan alap, ami ha nincs meg, akkor az összes többiről teljesen felesleges beszélni.

A kommunikációbeli egyenlőség egyfelől feltételezi, hogy a kapcsolatban nincs szóbeli bántalmazás. Vagyis az egyik fél nem próbál rendszeresen beszólogatni, a másik rovására viccelődni, kiabálni, leordítani, úgy beszélni, hogy a másik mindenképpen vesztesnek érezze magát. Bármilyen furcsa, rengeteg kapcsolatban van szóbeli bántalmazás.(A kedvenc kérdésem: érezte-e már azt, hogy fél elmondani a véleményét a párjának. Ha a válasz igen, akkor érdemes tovább kutakodni, ott bizony elnyomás lesz, és egyenlőtlenség.) A fizikai bántalmazást elítéljük (általában, bár Terike esetében 420 000 forinttal megelégszik a magyar bíróság), azt majdnem minden nő elmondja, hogy ha megütné a párja, akkor elválna tőle (bár általában akkor sem teszik, sajnos), de azt nem veszik észre, nem is tudatosul bennük, ha szóbeli bántalmazás éri őket. Ennek részben a szülői nevelés az oka (a szülők nagyon gyakran élnek ezzel az eszközzel, hogy csak közismert kiszólásokra utaljak: olyat kapsz, hogy a fal adja a másikat; hülye vagy - és a kigúnyolás ezernyi formája, pl. kukás se lesz belőled; állandó hasonlítgatás testvérhez, osztálytárshoz, bárkihez; csúfolás, viccelődés, stb.), részben pedig az a társadalmilag elfogadott viselkedés, hogy a fiúk úgy hozzák a lányok tudtára az érzelmeiket, hogy bántják őket (Anya, Pistike meghúzta a copfomat! - Akkor tetszel neki!). Aki még nem olvasta, annak szívből ajánlom Patricia Evans Szavakkal verve című könyvét, alapmű a témában.

Szintén a kommunikációs problémák közé tartozik, ha valaki nem tud asszertíven kommunikálni. Ha csak agresszívan vagy passzívan vagyunk képesek beszélni, akkor bizony a "beszélgetéseink" mindenképpen nyertes/vesztes csatákká lesznek, és nem viták, hanem veszekedések lesznek belőlük. Ha folyton csak gyűjtögetjük a sérelmeinket, és évekkel később is azokat emlegetjük, csak hogy aktuálisan egy teljesen más kérdésben "legyőzzük" a partnerünket, az egészen biztosan nem szolgálja a boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatot.

Képesnek kell lennünk meghallgatni a másikat. Ha folyton tanácsokat osztogatunk, mindent jobban tudunk, a másik helyzetének valódi megértése helyett felületes okosságokat mondogatunk, azzal csak azt segítjük elő, hogy ne mondja el a problémáit. Sőt, egy idő után már az örömeit sem. Persze, akkor el lehet kezdeni egy újabb veszekedést azért, mert nem mond el semmit, de az vajon kinek jó.

A leggyakoribb kommunikációs probléma pedig az, hogy egyszerűen nem szánunk elég időt a beszélgetésre. Egyfelől mindenki dolgozik, sokan sokat dolgoznak. Tipikus, hogy apu/anyu hazajön a munkahelyéről, és még otthonról is elintéz egy csomó vállalati e-mailt, céges telefont, bárakármit. Aztán fáradtan leül a kanapéra, előveszi a mobilját/táblagépét/számítógépét, és elkezdi megnézni a híreket, üzenőfalat, blogokat, akármit. Mire mindenki megvacsorázik, a gyerekek is ágyba kerülnek, már mindkét felnőtt fáradt, pihenni vágyik - tehát bekapcsolják a tévét, és kész. Azon alszanak el. Beszélgetés csak napközben, sietősen, telefonon vagy valami chatprogramon - esetleg sms-ben - zajlik, és általában csak az aktuális teendők megbeszélésére szorítkozik (ki megy a gyerekért, ki vásárol be, megyünk-e hétvégén anyádhoz, stb.). Nincsenek olyan időszakok, időpontok, amik olyan tevékenységet foglalnának magukban, ahol felnőtt társalgást, beszélgetést folytatna egymással a pár két tagja. Mindenfélére van idejük, csetelni a barátokkal, meccset nézni, idétlen reklámokat bámulni - de egymással minőségi időt tölteni nem.

Időnként egy-egy kapcsolat megmentésére már ennyi is elég. Megtanulni szóbeli bántalmazás nélkül kommunikálni, hiszen szeretem a másikat, nem akarom bántani. Megtanulni meghallgatni, amit mond. Valóban meghallgatni, nem csak csendben lenni, amikor beszél. Megtanulni énüzenetekben kommunikálni, hogy ne azt éreztessem a másikkal, hogy ő a hibás, hanem azt mondjam el, ami nekem nem megfelelő. Megtanulni jól kérdezni, hanyagolni a "miért" kérdést (mert felelősségre vonást implikál, akaratlanul is!), és kifelejteni a beszélgetésből az eldöntendő kérdéseket (és most nem arra gondolok, hogy elmész-e a gyerekért, hanem arra, amikor valóban beszélgetünk). És ami a legnagyobb csodát tudja tenni: megtanulni minőségi időt tölteni együtt. Minőségi idő az, mikor nincs semmilyen képernyő a közelben. Sem tévé, sem mozi (a mozi nem minőségi idő, ezt muszáj aláhúznom sokszor. Akkor minőségi idő, ha sétálva megyünk oda, megnézzük a filmet, utána pedig étteremben együtt vacsorázunk. Ebben az esetben is csak a séta meg a vacsora az, a filmnézés maga nem), sem tablet, sem ipad, sem telefon. Egyik sem. Nem azt jelenti a minőségi idő, hogy ülünk és bámuljuk egymást, dehogy. Lehet közben egy sor dolgot csinálni, pl. főzni, vacsorázni, port törölni, vasalni, kapálni, táncolni, társasjátékozni, kártyázni, mittudomén. A lényeg, hogy miközben csinálunk valamit, aközben lehessen beszélgetni. Nem, tévénézés közben nem lehet. Tessenek kipróbálni. Egy beszélgető társaság kellős közepén tessenek egy tévét bekapcsolni. Az a szemét vonzza a szemet és a figyelmet. Előbb-utóbb elhal a társalgás, vagy a tévében hallott dolgok körül kezd el forogni. Számomra ezért rémítő, hogy egyre többektől hallom, hogy tévénézés közben esznek. Az egyik legbiztosabb helyzet, ahol egy család beszélgetni tud, az az étkezés. Mert olyankor leülünk, eszünk, és beszélgetünk. Néha apróságokról, néha fontos dolgokról. De a lényeg az, hogy lehet, szabad, érdemes és ildomos beszélgetni. Ha szól a tévé vagy a rádió, akkor épp ez a hangulat megy a kukába. Akkor is, ha elvileg csak a zenéért kapcsolatuk be. És ami még nagyon fontos: egy párnak kell, hogy legyen saját ideje, amikor a gyerekek nélkül tud beszélgetni. Mert kell idő a gyerekekre, meg kell tudni hallgatni őket is, hogy mi volt a suliban (mármint a barátokkal mi történt, milyen élmények érték, és nem azt, hogy hanyast kapott a miből), mit láttak-hallottak, amit meg szeretnének beszélni, de iszonyú fontos az is, hogy a pár két tagja egymással is beszélgessen, a gyerekektől távol, nélkülük. Mert különben Anya és Apa lesznek, elveszítik a saját keresztneveiket vagy beceneveiket, és csak intézményesült gyereknevelő szerepük fog működni, a szerelmes, a vicces, a felnőtt témákról felnőtten beszélgetni tudó énjük meghal lassan - legalábbis a párkapcsolaton belül. És akkor lesz majd az, hogy egyik vagy másik "megtalálja a lelki társát" (ahányszor én ezt a közhelyet már hallottam, jaj!), vagyis olyan kollégát-volt osztálytársat-régi szerelmet, akivel napközben tud felnőtt társalgást folytatni, míg a párjával otthon, este már nem.

A második részben a háztartási feladatok egyenlő megosztásáról lesz szó. Iszonyú fontos téma, még ha ma, kis országunkban erről minimális szó esik.